Bence fiam 24. születésnapjára
Tudd hát: mindig éltél. Kezdetben te voltál
az űr éjsötétje a nagy bumm után.
Féktelen erővel ringó égi bölcső –
s csillagfényt fogantál Isten oldalán.
Később langy meleggé olvadt létezésed,
s áradó derűként leltél új helyet.
Hangfodrokba bújva kozmosz járta voltod
végképp sikerült már elfelejtened.
Hajnalpír hevített, s önmagad keresve
harmatcsepp vizébe szülted lényedet.
Lágyan ringatózva foszlottál a légbe,
s ismét szertehullott önnön lényeged.
Önző vágyaikkal áramod beitták
csillagport virágzó, mohvert, vén fenyők.
Így lettél faóriás, évezred tanúja:
testvérlomb, közöttük egy, de mégsem ők.
Oh, jaj, nem találtad célod itt, a földön,
pórusod lehelt bár frissülő időt.
Atlaszként emelted válladon a mennyet –
törzsed oszlopárnya mégis csak kidőlt.
Pilleszárny kötött meg, s könnyű libbenéssel
egy bibére bíztad bolyhos életed.
Gondtalan cikáztál. S tetted ezt mi végre?
Kár volt hímporod így elfecsérlened!
Majd szarvaskirályként, hajnalt messze űzve,
homlokodra tűztél csillagot s napot.
Szellő-szökkenéssel már a fénybe vágytál –
új formád a létnek új irányt szabott.
S ím, most emberarcú lényed jár a porban.
Foncsor vesztett tükröd tudja-é, ki vagy?
Álmok álmodója, megtelepszel immár,
vagy burkot cserélni késztet még az agy?
Hány testet viselsz el, és tépsz össze önként,
míg a véglegesre éned ráakad?
És hányszor kell néked még újjászületned,
hogy egyetlenegyszer megleld önmagad?!
