Az Idő fogatán lovai gyeplőjét
fél kézben tartani embernek nem lehet:
féktelen vágtájuk tajtékos hevében
felszánt az égbolton napfodrot, felleget.
Véreres szemükre álmokat küldenél,
s lasszóként szellemed fonnád a perc köré?
Egy titán bűvöli lépteik ritmusát,
mert a múlt, mert a most, mert a majd mind övé.
Ám ha egy hajnalon, reszketőn, mint a méh,
vágyván a méz után, végre te jössz felém,
szertehull út, idő, ködbe vész lósörény,
s űrbeli árnyékká foszlik a büszke mén.
És a holt tér ölén hirtelen megfogant
indázó Végtelen bimbaja ránk ragyog –
Föld alatt, föld felett, csillagok térközén
nincs se nap, nincs se éj,
csak te vagy s én vagyok.
