Az esti fény, mi fenn lebeg a hullám taraján,
A harmatcsepp a fű hegyén, az álmos délután,
A néma köd, ha kél a hold egy őszi éjjelen,
Már benne szőve ott lapult a Tervben végtelen.
A tested adta cseppnyi tér, mi gúzsba mégse köt,
Felfogni ezt a perc-időt az érzék, mind az öt,
S a lélek-csendnek ős ölén kinyíló gondolat –
Az égiek bizalma fenn, közéjük ez vonat.
Az Isten az, ki benned él: te zenged ritmusát.
Szent lényege a Lét maga, mit lényeden mos át.
S e körfolyásban életed, mint suttogás, zenél:
Az ősi Tervnek részeként te vagy az út s a cél.
S ha új tavasz csicserg a fán, és nedves már az ág,
Ha zöld a sarj, s nyers földszagot lehel a hóvirág,
Ha nyílik arc, s a rózsapír befutja két felét,
A Terv bevált, a gép forog, és megfogant a Lét.