Csöndköntösöm mélyén hallgat egy dallam.
Hívtam, jött is,
Nagy karimájú felhőkalapban.
Nem láttam már oly rég.
Lombkabátja gombjai kék színű ég.
Vállain három picinke cinkefiók,
Zsebéből folyton harkály kopog.
Lába előtt napsugarú sárgarigó szalad,
Szelíden rám néz, s nagyokat kacag:
– Jöjj! Gyere fel a dombtetőre! –
Mentem, mentünk, s ottan – vállvetve ülve –
Hosszan nevettünk
Múltra, Jelenre, Jövőre.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
