Mindenki hisz valamiben. A gyerekek elsősorban bennünk, felnőttekben. Aztán a dzsinxben, a zöld trabantban, a földöndióban és a gyógypusziban. És milyen jól teszik! Csak mi, felnőttek hurcoljuk úgy a szívünket, hogy ösztökélni kell a legcsekélyebb hitre, még saját magunkban is.
Kispostás se nem felnőtt, se nem gyerek. Számára nem kérdés, hogy létezik-e álomfogó kavics vagy sem, mert ott lapul egy a párnája alatt. Megeszi ebédre a spenótot, amitől nagyon erős lesz, hogy attól még a legnagyobb csomagot is elbírja. A következő történetből pedig kiderül, hogy hogy esett az az eset, mikor az adventi angyalkával találkozott.
Beköszöntött a tél. Jégcsapok lógtak a háztetők peremén, és a világot vastag hótakaró borította. A hó egyre csak szállingózott, szakadatlan hullt alá. Az utakról a havat újra és újra ellapátolták, az út mellé púpozva azt. De a friss hó percek alatt ismét vastag, fehér szőnyeggé simult össze. A hókupacok nőttön-nőttek, hófalak emelkedtek a falu kacskaringós útjai mentén. Így olyan lett a táj, mint egy életnagyságú útvesztő. Kispostás bezzeg ilyenkor sem pihent. Rótta a hófödte utakat, táskája telve karácsonyi üdvözletekkel, csomagokkal.
– Köszönöm, Kispostás – hálálkodott Geri anyó. – Derék dolog, hogy elhoztad Bori húgom levelét ebben a cudar időben is.
– Ez a dolgom, anyóka! Nem várhatok tavaszig a karácsonyi képeslapokkal, nem igaz?
– Igaz, igaz! Advent sem vár. Itt is van már holnap! Csak az szegény kis adventi angyalka hogy
fogja kivinni az ajándékokat ilyen nagy hóban?
– Majd viszi szánon! Meg hát, van őneki szárnya, ne tessék félteni!
Geri anyó csak hümmögött és a tömör hófelhőket kémlelte. – Úgy legyen! – hagyta rá búcsúképp.
Mikor Kispostás hazaért, megvacsorázott, és utána nekifogott a rendrakásnak. Külön gondot fordított az ablak alatti polcocskára, ahol az adventi naptár szokta várni december első napján. Szépen letakarította, terítővel díszítette. Majd gondolt egyet, és odahúzott egy sámlit, amire egy kis bögre forró teát készített, pár szem mandulával.
– Ha talán mégis fázna az adventi angyalka, ettől majd felmelegszik – gondolta, azzal leoltotta a lámpát, és elégedetten bújt ágyba.
Csoda jól aludt. Épp mikor a másik oldalára fordult volna, ismeretlen hangra lett figyelmes az éj csendjében. Felült és fülelt.
– Talán egy egérke lépteit hallom?
Már épp félni kezdett volna, de hogy elejét vegye, gyorsan felkattintotta az éjjeli lámpát, és mit lát? Egy apró tünemény ül a sámlin fényes selyemruhában, és a teát kortyolgatja. Kispostás moccanni sem mert, levegőt venni is elfelejtett, csak ámulva csüggött a pici tündérke szépségén. Hosszú haján szikrák pattantak, és szálltak rózsaporos arca körül a levegőben. Könnyű szalagok hullámzottak körülötte, mintha nem is a föld vonzásában élne. Két vékony karját maga köré fonva vacogott.
– De hisz te fázol! – kiáltott fel Kispostás, és odaugrott hozzá. A kicsi lény úgy megijedt, hogy elhajította a bögrét, egyenest Kispostás pizsamájára borítva a teát.
– Hopi-hopi-hopi! – ugrott fel Kispostás, és körbeszaladta a szobát, teás pizsamáját lobogtatva magán. A kisangyal csilingelő kacagása állította meg.
– Te nagyon vicces vagy – csukladozott a nevetéstől. Aztán megesett a szíve a teától cuppogó Kispostáson, és bocsánatot kért.
– Ne haragudj, nem akartam rád borítani a teát, csak nagyon megijedtem.
– Nem haragszom, csak nagyon teás lettem. Ha megengeded, gyorsan átöltözöm.
Mire visszaért tiszta ruhában Kispostás, az apró teremtmény újból a sámlin kuporogva vacogott.
– Úgy látom, te fázol – súgta ezúttal óvatosan.
Válaszul az angyalka tüsszentett egy éleset – Hacci!
Kispostás felkapta a takaróját és a pici hölgy köré csavarta.
– Talán egy picit megfáztam.
– Főzök neked egy másik teát.
– Köszönöm! Még be sem mutatkoztam, a nevem Tündi. A gyerekek csak úgy ismernek, hogy az adventi angyalka.
– Tudom, hogy te vagy az – vigyorodott el Kispostás – Én Kispostás vagyok. Boldog vagyok, hogy találkoztunk.
– Nyik-nyi-nyiii – pityeredett el Tündi – Hogy fogom így kivinni a meglepetéseket! Tiszta nátha lettem a hóban!
Kispostás ijedten nézett rá. – Én segíthetek. Csak ne sírj, kérlek!
– Te-he? – kérdezte hüppögve Tündi.
– Épp ez volna a mesterségem! Postás vagyok. Még azt is mondhatnám, hogy kollégák vagyunk! Én is csomagokat kézbesítek, akárcsak a Mikulás. Csak én mindennap, nemcsak egy évben egyszer.
Tündi könnyes arcocskáján bizakodó mosoly olvadt szét – Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen csodálatos emberke lakásába csöppenek.
Kispostás vörösre pirult. – Kicsi vagyok, de jó postás. Ezt senki nem vitatja. Szeretnék segíteni neked.
– Köszönöm! – tapsikolt örömében Tündi – Mutasd, hogy tudsz röpülni!
– Ö… én nem tudok repülni – fagyott le Kispostás.
– Akkor hogy viszed ki a leveleket annyi helyre?
– A postástáskámban cipelve.
– Az meg mi?
– Megmutatom – pattant Kispostás, és behozta az előszobafogasról az oldaltáskáját. A puha bőr táskán vidáman csillogott a fényes bronzcsat. Az angyalkának elkerekedett a szeme, mikor meglátta!
– Hű, de szép! És ebbe hány ezer ajándék fér el?
Kispostás megint csak ütődötten nézett. – Azt hiszem, egy sem. Mármint egy ezer sem. Alig száz. De inkább csak ötven. Maximum – dadogott zavartan – …ha elég kicsi.
– Ójahaj! – temette kezébe arcát az angyalka. – Mi lesz a meglepetéseimmel! Annyit dolgoztam rajtuk! Hogy fognak így eljutni a gyerekekhez?!
– Megoldom, csak ne sírj, Tündike!
– De hát varázslat nélkül hogyan?
– A varázslat a lábaimban van! Nézd! – kezdett el térdből rugózni Kispostás – Tá-dá-dá-dám!
Ugrott egyet, bokáit összecsapta kétszer a levegőben. Majd sűrű térdemelésbe kezdett – hop-
hop-hop!
– Idenézz, milyen gyorsak a lábaim!
Az adventi angyalka csak nézett, és leesett az álla – mint a puskaropogás! Sose láttam még ilyen gyors lábakat!
– És most figyelj! – szólt Kispostás, és egy hirtelen mozdulattal sarokemelésbe váltott – Ezt nézd! Jobb-bal-jobb-bal! Most indul be! – és még jobban rákapcsolt.
Tündi tapsikolt örömében és egy óvatlan pillanatban elsikkantotta magát. Az apró hang aranyfényű gyöngyként szökött ki a száján. Libegett, mint egy buborék. A nevetés szele Kispostás felé fújta, akit mikor elért, szétpukkant könyökén, és aranyszínű réteget vont Kispostás ruhájára. Lábai úgy felgyorsultak, hogy csak egy nagy színes fergeteget lehetett látni. A szobában szél kerekedett, és Kispostás a levegőbe emelkedett.
– Hiszen én repülök!
Tündi ugrabugrált örömében – Mégis tudsz repülni!
– Nagyon jó érzés! – bukfencezett egyet a levegőben Kispostás! – Hol vannak azok a meglepetések?
– Készen állsz az indulásra? – kérdezte Tündi.
– Meghiszem azt! Sose voltam még ilyen készen! – nevetett Kispostás, és kirepült az ablakon.
Magával repítette az adventi angyalka milliónyi meglepetését szerte a világba. Ahol nem talált adventi naptárat, ott csodát fújt az ablakra. Úgy suhant körös-körbe a világ fölött, mintha az idő maga is vele szállt volna, egy óra alatt bejárta a föld minden zugát. Amikor végre az utolsó ajándék is a helyére került, még mindig sötét éjszaka volt.
Mikor hazaért Tündinek csak egy szalagját találta a naptárában, melyen ez állt.
„Ezennel tiszteletbeli adventi postás lettél. Gratulálok! És köszönöm!” – mellkasán a postásjelvény alatt egy másik kitűző világított fel gyöngyház fényben.
„Adventi postás” – ez állt rajta arany betűkkel.
– Nahát, ilyen szép adventi meglepetést még sose kaptam! – sóhajtott Kispostás, és a boldogságtól nagyot dobbant a szíve.
Itt a vége, fuss el véle!
