Nagyanyám rókabundája alá tuszkolom,
aminek még mindig öregasszony szaga van,
beszorítom a parfümös bőrönd mellé,
így nevezte, mert külön üvegcse volt benne
a kölninek, szappannak és a púdernek.
Az egyikben a gyerekek tejfogait tartom,
szeretnék belőlük nyakláncot csináltatni,
olyan gyöngysorfélét, amit majd
alkalmakra hordok, meg holdszeletelőre.
Fel szoktam venni nagyanyám rókabundáját
és kesztyűjét, kísérteni benne a múltat,
felkavarni a generációk egymásba oltott állóvizét,
hogy leváljon rólam a rám ragadt sors,
ez a kissé balszerencsés színrontó vonal.
Rikoltozva tiltakoznak nyomomban a holtak,
hiába tépik ruhaujjam és hajam, szellemkezükkel
meg nem foghatnak, de süvítő mozgásuk szele szédít,
megkavar, hogy kitépjék belőlem a lelket,
elszakítván gyönyörű földi kedvteléseimtől,
a purgatórium tűzébe magukkal rántanak,
míg kapálózva felszín fölé tartom az állam –
varangy módjára szemükbe pisál az igazság,
hogy csak addig léteznek, míg hatásuk van.
Magamba ölelve őket folytatom az utam,
hol a testbe gyökerezett szép napokkal
sajátnak képzelt sorsomba temetkezem.
