Áttetsző volt és váratlan néma
Úgy, mint én, amikor zavarba jövök
Néztem eltátva maradt száját
a vitrin üvege mögött
Sárgás üvegteste zöld-arany színekben csillogott
Kérleltem nagymamát
„Add nekem! Úgy akarom!”
Anya mondta „Ne kunyerálj, ejnye!
Nem illik, csillagom!”
Néztem naphosszat a polcon
titokban simogattam hideg testét
Nem értettem, hogy ha a hal átlátszó
miért nem láthatom a szívét
Akárhogy forgattam üres volt
Karácsonykor a fehér zománckádba böktem
úgy kértem Nagymamát
„Mutasd meg a ponty szívét!”
De ő bosszús volt, mint mindig mikor főzött
Sietett, szemei közt láttam
a két ránc ívét
Hogy enyhítse sóvárgásom
a vitrinhez terelt s mesébe fogott
– Ez itt! – mutatott fel a halra
– Ez hozott össze minket Nagyapával
A vásárban jártam – folytatta ábrándos hangon –
mikor megláttam ezt az aranyhalat
Akkor már régóta szerelmes voltam nagyapádba titkon
Más se járt a fejembe csak ő
és hogy hogyan raboljam el a szívét
Megsimogattam a karcsú üvegtestet
és sóhajtva kívántam újra,
hogy felfigyeljen rám…
Mikor odalépett hozzám
és barna szemével rám nevetett,
akkor tudtam meg,
hogy ő készítette az üveghalat…
Hányszor hallottam azóta ezt a mesét
Még itt cseng a fülemben
nagymama beszédének ritmusa
pedig már felnőttem
kedves az emlékezés
És a hal?
Jólesik a sima felület érintése
karcsú testének vonalát követi
az ujjam mikor zsebre teszem
A buszon végig rajta a kezem
óvom, míg le nem szállok a Margitszigeten
Elgondolkodva sétálok a tóhoz,
ahol a nagy piros aranyhalak összegyűlnek
mikor a víztükör fölé hajolok
Tán kenyérmorzsára számítanak
Megcsillan a téli napsugár az üvegtesten,
ahogy tovarebben nagyszüleim hala a víz alatt.
