A régiek hittek. Élt az ünnep, jelenidő volt a hagyomány. A teendőknek súlya volt, ők úgy mondták, szokás. Még egyszerűbben: rend. A gyerekkorom a hit korszaka volt. Ha azt mondták: Pucold meg a csizmád, mert csak tiszta cipőbe hoz ajándékot a Mikulás!, vagy: Csak jó gyerekekhez jön a Jézuska, ne légy goromba az öcséddel! – Én kitörő lelkesedéssel hittem.
Anyám mosolygott téli estéken gyermetegen, ahogy az adventi naptár fölé hajoltunk.
– Anya, hol lakik az adventi angyalka? – kérdeztem untalan.
De ő elnézett felettem. – Az adventi angyalkának nincs története.
Az se zavart volna, ha anyám találja ki az egészet, és így az angyalka csak a miénk lehet.
Egyszer még látni is véltem. Egy hófelhősen világító hajnalon a szobámba lopakodott. Láttam, ahogy léptei nyomán meghasad az árnyék. Reggeli nemakarom hangulatomat egy pillanat alatt eltüntette. Hallottam vékony kacaját, amivel az egész napomat elbűvölte.
Szilárd valóság volt, hogy az adventi angyalka rejti az ajándékot a naptár fiókjaiba. Akkoriban olyan önfeledt örömmel hittem. De a legnagyobb boldogság volt, hinni anyámban.
A rend nem az, amit a szobában kell raknom, hogy jöjjön a Mikulás. Hanem olyan, mint az egymásutániság, amit kialakítunk – vagy ha van, hát folytatunk.
Volt pár év, amikor anyám varázsmintás szalagra csillámos betűkkel bűvös szavakat írt, amiket az adventi naptár ablakaiban találtunk meg.
– Olvasd el nekem! – kértük őt, mert még nem ismertük a betűket. Mélyről zengő hangján címszavakat olvasott fel.
– Nekünk kell teljesíteni az angyalka kívánságait? – és nevetve engedelmeskedtünk: társasjátékoztunk, karácsonyi díszeket hajtogattunk, vagy habos kakaót ittunk. Melyik napra, épp mi jutott.
Emlékszem, ahogy még másnap is forgattam azt a kunkorodó szalagot, és mindenféle irányból, mindenféle képen elhittem, hogy azt egy fehér fényben tündöklő, lebegő hajú angyalka írta az aranycsillogású kezével, és közben énekelgetett. Talán épp az én nevemet.
Aztán nagy lettem, és a varázslatnak vége lett. Anyám még évekig erőltette a naptárasdit. De én volt, hogy direkt a naptár közelébe se mentem:
– Nem érted, Anya, én már nem vagyok gyerek!
Miközben mart a bűntudat, mert láttam csüggedtségét, hogy már nem tud örömet szerezni nekem.
Mostanában, december elején, amikor ballagok haza munkából, és a szél a nyakamba fújja a fényeket, néha megérint újra az az önfeledt hinniakarás. Talán csak egy pillanatra, mikor a sárga utcai lámpa fénye megcsillan az elsuhanó villamos ablakán. Mintha lenne több is a színeken túl. Aztán a mozdulat eltűnik, és marad a kutató szél, meg a csillagokat túlharsogó ledes hirdetések.
A város hidege már nem érint meg, nem égeti forró tűszúrásokkal az ujjbegyeimet, nem zsibbasztja a lábam, és nem hajt haza a meghitt melegbe. Elmúltak a karakteres érzékletek. Csak emlékeztetnek arra, ami egyszer volt.
Az iskolánál álló gyertyák előtt vakon sietnek tovább az emberek, edzésre rohanó gyerekek. Egyikük sem néz a lángokra. A kijelzők fénye rabul ejti szemüket. Másféle naptár számolja a napokat. Valahogy egyre rövidebb az élet. Az időnek mintha spirális útja lenne, ami előrehaladván gyorsul, és egyre sebesebb.
Bejártam a világot, magam mögött hagyni a szokásaimat. Ki akartam szakadni rabságukból. Nem hittem többé csodákban, csak a mindennapi szemfényvesztésekben.
Anyám a világ túlfelére sem volt rest utánam küldeni az adventi képeslapjait. Nem csak kontinenseken át, de valahogy időt is utazott a lap. Ráírta valaha volt angyalka betűivel azokat a jól ismert sorokat.
Drága kisfiam! Újra itt az advent, a csodavárás időszaka…
Kívülről fújtam minden szavát, mint egy elcsépelt mesét, amit a lejátszóban felejtettek. És elnevettem afelett, hogy még most sem képes elfogadni, hogy felnőtt lettem. Majd megrántottam a vállam, és a lapot a hűtőmre mágneseztem.
Nem akartam beismerni, milyen megnyugtató odalesni néha, folytatni a megkezdett mondatokat. Állandóságuk biztonságában morzsolni a megszokott képsorokat. Olyan volt, mint egy jól kitérdelt nadrág, ami ócska, ámbár mindennél kényelmesebb. Amiben – minden hiába – a legjobban érzed magad.
Végül egy viharos karácsonyi készülődés hevében úgy döntöttem, hazatérek az én gyermek-életem helyszínére. Elviszem oda az én lenyűgöző jobbfelemet, akinek fordított ívű szemei az enyémbe ülnek jókedvükben, mint két édes dallam. Felpakoltam két csodás lányunkat, akiknek már épp ideje volt megismerni nagyanyjukat.
Mikor leszálltunk a gépről, megborzongtam. Elszoktam az európai hidegektől, alattomos nyirkosságuktól, ahogy megfosztják az embert saját testük jóleső biztonságától, és a helyében búskomor hűvöset hagynak.
Autót béreltünk hazáig. Különös volt újra otthon, ahol minden lámpafény halványabb, és minden úthiba mélyebb.
A ház kisebbnek tűnt, mint annyi évvel ezelőtt, mikor elmentem. Anyám alakját meglepve méregettem. Elámultam, hogy lett ennyire rebbenő, mozdulatai ilyen szaporák, és mégis végérvényesek. A fény, ami körbefont belépéskor, meleg hullámként elöntött. Egyből visszatért belém az élet.
– A legjobbkor érkeztetek, elkészült a vacsora!
Anyám főztjétől eltelve az addig szögletes kérdések kerekded mondatokat, lusta bizonyosságot vettek fel. És anyám birtokba vette az unokáit:
– Gyertek, megmutatom, milyen az a túrós palacsinta!
Gyermekeim odaadó kíváncsisággal csüggtek nagyanyjukon. S meglehet, egy szót alig értettek egymás mondandójából, úgy csiripeltek együtt, mint egy marék veréb a hóban a talált eledel fölött.
Még a csomagjaink rendezetlen halmazokban torlaszolták el a szabad átjárást a konyhába. Gyűröttek és égjártunktól viseletesek voltunk a hosszú repülőút után, de feleségem álmosan rám simította a szemét. És láttam, ahogy mellénk ül a kanapén a megérkezettség.
Aznap este, mikor kis mátkám már mézes-almácskával álmodott a szívem bal oldalán, és a gyerekek álmaikban a repülő zaját kergették tovább, valami különös csend ülte meg a házat. Olyan csend, ami csak télen létezik, elszigetelten a világtól, tompa visszhangtalanságba burkolózva.
Ismertem a zajait, és most mesélt nekem a ház. Annyi mondanivalója volt, az elmulasztott évek, sóhajok. Odakint a zúzmara elrabolta a világot. Csak vágyaink szenderegtek tovább, és a tél időtlenségbe fagyasztotta a várakozást.
A gyerekek ablaka felől kaparászást hallottam. Azt hittem, az ablakot nyúzza a huzat. Fény alig derengett, csak a régi szobám tükrén csillogott a holdsugarú ablak sápadt visszképe.
Talán csak a tekintetem vitte magával a testem. Erőltettem szemem, mire kirajzolódott. Felismertem. Az ismerős naptárak azok – a zöld és a bordó, amelyik enyém, és öcsémé volt – lányaim ágya mellé készítve. Létezik, hogy még megvan? Fiókjaik félig nyitva, mindegyikben apróság, mint régen. A régi szalagok, amiket anyám írt. Némelyiken már megfakult a tinta, de a szavak még olvashatók: nevess ma egy nagyot, palacsinta sütés anyával, közös bújócska. És ott, a naptár fölé, egy tünékeny alak hajol. A sötétben is ráismerek, Anya jól ismert körvonalai vetülnek elém, gyerekkoromból visszatűnő emlékképek vonalai. Az óriás az, a röpködő. Aki fiatal erőtől duzzad és nem fárad sosem, kerek arcáról a mosoly érthetetlen, hogy nem tűnik el. Most lankadatlan derűvel húzogatja a fiókokat, hogy mindegyikbe egy piciny meglepetést rejtsen az unokáinak.
A valaha látott angyalka mellett meglátom gyerekkori önmagam, akinek annyi éve már, hogy hátat fordítottam. Megdöbbent a felismerés, hogy ez a cserbenhagyott kisfiú végig ott gubbasztott bennem. Odalépek hozzá, és megölelem. A megtalált nyugalomban visszabújok az ágyamba.
Mikor elalszom, még hallom, ahogy a fiókok suttognak, anyám szelíd makacsságáról mesélnek nekem. Ő az, aki mindig itt volt, és hitt bennem. Az angyal, aki minden évben magából adott. Az ő hite őrizte mindvégig, és adta vissza az adventi angyal csodáját nekem.
