Tiegelmann Barbara: Tibor

A cigaretta parázslott anyám ujjai között. Könyökével a gangra támaszkodva fújta a füstöt a fáradt októberi estébe. Mindentudó tekintete a távolba révedt, talán a lemenő nap utolsó sugarait kutatta. Hiába, a VIII. kerületi betondzsungel Majakoszki utcai belső udvarát ritkán, akkor is rövid időre tisztelte meg a napfény.
Tibor három napja ment el hazulról és azóta sem tért vissza. Azt mondta anyámnak, hogy leszalad a kioszkba a pénteki újságért. Amikor még délben sem ért haza, arra gondoltunk, talán összefutott János bácsival, a sarki cipésszel. Az öreg imádott a háborús élményeiről és a felesége, Margit néni fiatalkori szépségéről mesélni. Ami azt illeti, elég jó volt a történetmesélésben, még ha a környéken mindenki tudta is, hogy a háborúban csak tartalékos volt rövidlátása miatt. Margit néni pedig valószínűleg leány korában is legfeljebb középszerű, átlagos nő lehetett.
Mindig korai vacsorákat tartottunk, mert anyám gyomra gyenge volt és hat után már sosem evett semmit, némi gyümölcsön kívül. Tibor viszont imádta anyám főztjét, sosem szalasztotta volna el a fazekat is kitörölni a kenyér csücskével. Szóval mikor még vacsorára sem ért haza, anyám aggódni kezdett. Nem ismertem nála erősebb nőt, kevés dolog tudta megriasztani, de ahogy terítés közben többször is, lopva az ajtóra pillantott, abból éreztem, hogy valami nincs rendjén. Tibor fényképész volt, anyámmal is akkor ismerkedtek meg, amikor útleveléhez fotót csináltatott Tibor zsebkendőnyi üzletében. A férfi még azon a héten gyűrűt vett neki, ám anyám udvariasan, de határozottan elhárította a lánykérést. A férfi azóta is, minden évben, megismerkedésük napján megpróbálta bekötni a fejét, mindeddig sikertelenül. Azt hiszem anyámnak egy félre sikerült házasság éppen elég volt erre az életre. Ám kapcsolatuk az idők során megszilárdult. Tibor hónapokon át ostromolta anyámat, míg végül közös lakást kerestek. Bár sokszor kérte meg rá, anyám nem volt hajlandó az ő otthonába költözni, ahogy azt sem akarta, hogy Tibor költözzön a mi garzonunkba. Így végül a belvárosban kerestek egy kis, másfél szobást, ami közel volt a fotóbolthoz és a rendőrséghez is, ahol anyám gyors- és gépíróként dolgozott, mióta kilenc éve felköltöztünk Pestre és megszerezte a szakképesítést. Tibor pedig, miután nem adta fel tervét, hogy újra asszonyt farag anyámból, mintaférjként viselkedett: a pénzt, amit megkeresett, minden este letette anyám elé az asztalra. Nem ivott, nem nagyon voltak közeli barátai sem. Az estéket mindig otthon töltötte velünk, és igyekezett számomra is jó példát mutatni. Hangos szó sem esett köztük, a férfi látszólag mindenben egyetértett anyámmal.
Amikor pénteken még este tízre sem ért haza, anyám egyre kevésbé tudta palástolni megrökönyödését. Bár igyekezett úgy tenni, mintha semmi rendkívüli nem történt volt, a szokásos esti mosogatás közben eltört egy tányért, így már maga előtt sem tagadhatta tovább izgatott lelkiállapotát. Nem az a nő volt, aki feleslegesen fecsérelte volna bármire a szót, hitt benne, hogy az ember csak akkor nyissa szóra ajkait, ha tartalmasabbat tud mondani, mint amit a csend kínál. Így hát némán járt-kelt fel s alá a lakásban. Az éjszakák már hűvösek voltak az ősz derekán, gondoltam, ezért nem ment ki a gangra dohányozni; a lakásban gyújtott egyik cigaretta után a másikra. Később, mikor a következő napok csendes tébolya kezdett alábbhagyni, eszembe ötlött, hogy talán nem is az októberi hideg tartotta vissza attól, hogy kint gyújtson rá, sokkal inkább a szomszédok kínos kérdéseire nem akart felelni. Ugyanis lefekvés előtt Tiborral mindig együtt ültek ki a gangra elszívni még egy cigarettát, és ilyenkor gyakran szóba elegyedtek a ház többi lakójával. Szokatlan lett volna, ha anyámat egyedül látják odakint este, ő pedig nem tudott volna válaszolni a kérdésre, hogy hol van a ház ura. Néhány nappal később ez már mit se számított, a fél utca, sőt a fél kerület a férfit kereste.
Az első éjszaka álmatlanul telt el. Én sem tudtam aludni és hallottam, ahogy anyám is motoz a lakásban. Aztán reggel nem bírta tovább, tojást készített nekem, aztán még nyolc előtt vette a kabátját. Nem kérdeztem hová indul, kár is lett volna. Azt mondta, maradjak otthon, hamarosan visszajön ő is. Mikor ebédidőre sem ért vissza, megmelegítettem a főzeléket, amit előző nap készített. Tudtam, hogy baj van, nagy baj, mert anyám sosem mulasztott el még szombati ebédet főzni, mióta az eszemet tudtam.
Már majdnem a nap is lement, mire tőle nem megszokott módon ziláltan és megtört tekintettel hazaesett. Táskáját a földre ejtette és lerogyott az étkezőben terpeszkedő, oda nem illő székek egyikre. Nem kérdezett semmit, azt sem, hogy ettem-e. Beleszívott cigarettájába és szórakozottan nyugtázta, hogy nem parázslik. Felállt és a párkányon hagyott hamutálba dobta azt. Én a díványon ültem, lassan hozzám lépett. Arcomat két kezébe fogta, mélyen a szemembe nézett. Vártam, hogy mit fog mondani, mit tudott meg Tiborról. Merre járt, baleset érte-e a férfit, de egy szót sem szólt, csak elmosolyodott, de abban a mosolyban semmi öröm nem volt, csak végtelen bánat és én megértettem, Tibor itt hagyott minket.
Az este és az egész következő nap jövés-menéssel telt el, olyan volt az otthonunk, mint valami átjáróház. Híre ment a fotográfus eltűnésének. A szomszédok és az ismerősök sorra jöttek, kérdezték anyámat mit segíthetnének. Ő pedig azzal a boldogtalan mosollyal fogadta őket, itallal, cigarettával kínált mindenkit, de igazán nekik se mondott semmit. Az este újra leszállt, az éjszaka a fel nem tett kérdésektől volt terhes. Hajnalban nyomott el az álom, nem tudom, hogy anyám aludt-e egyáltalán.
Vasárnap már kevesebben jöttek, biztosan történt valami új, izgalmasabb dolog, ami lefoglalta az embereket, vagy csak egyszerűen nem tudtak mit mondani, így inkább távol maradtak. Ebéd után azonban újra csengettek. Anyám a konyhában ült és az eső áztatta ablakon át bámulta a semmit, mintha nem is hallotta volna a csengőt. Így hát én mentem ajtót nyitni. Kovács százados volt az, anyám főnöke. Belépett, végignézett rajtunk, a lehető legmelegebb mosolyával üdvözölt minket, de mikor anyám szemébe nézett, lesütötte a tekintetét. Elmondta, hogy anyám szombat reggeli bejelentése nyomán a rendőség is nagy erőkkel keresi Tibort, de eddig sajnos nem leltek a nyomára. Utoljára a kioszk tulajdonosa látta, megvette az újságot és szép napot kívánt neki. Aztán átvágott az úton a virágbolt felé. Oda azonban nem tért be, ahogy máshová sem az utcában, sem a környéken. Mintha a föld nyelte volna el.
Amikor a virágboltot említette a százados, anyám addigi fegyelmezett arckifejezése egy pillanatra megrándult: Tibor minden hónap második szombatján virággal lepte meg anyámat. Mintha ez a tény billentette volna ki anyámat sztoikusnak tűnő nyugalmából, mintha a virág hiánya döbbentette volna rá, hogy a férfi, akivel négy éve osztja meg az életét eltűnt. Lopva, szinte gyermeki szégyenérzettel a nappali asztalán álló üres vázára emelte tekintetét. Aztán ismét magára öltötte a jól ismert higgadt, kissé kimért arckifejezését. Felállt, kezével lesimította szoknyája ráncait, majd tekintetét a százasodra emelte. Megköszönte látogatását és a rendőrség munkáját, majd finoman, de félreérthetetlenül a bejárati ajtó felé terelte a férfit. Mikor becsukta mögötte az ajtót, ujjaival végigsimított az ajtófélfán, és még mindig háttal a lakásnak és nekem, bólintott. Mintha azt mondta volna: hát ez a nap is eljött, semmi sem tart örökké, csak a halál. Megfordulva, fejét felszegte és a visszatért napi teendőihöz. Leszedte az asztalt, elmosogatott, aztán közös hálószobájukba indult. Nem is tért vissza onnan csak vacsoraidőben. Én a nappaliban vártam rá, olvasást színlelve. Megterített a vacsorához, de magának nem szedett. Az asztalhoz menet benéztem a nyitott hálószoba ajtón és megláttam az üres ruhásszekrényt és a tömött bőröndöket. Tibor holmija ki tudja milyen útra készen várta, hogy még az emlékét is magával vigye az elmúlt éveknek. Én étvágytalanul próbáltam letuszkolni torkomon az ételt, nem akartam jelét adni annak, hogy engem is mennyire megvisel a férfi eltűnése, és falatról falatra próbáltam visszanyelni az ajkaimra kívánkozó kérdéseket.
Apám nem volt jó ember. A szüleim egy kis faluban, Jászfényszarun nőttek fel. Anyai nagyszüleim földművesek voltak, szerény körülmények között, de békességben nevelték öt gyermeküket. Anyám volt a legidősebb, így mikor tizenhét éves lett és a molnár fia egy tavaszi napon bekopogtatott hozzájuk azzal a szándékkal, hogy el szeretné venni feleségül eladósorba került lányukat, nem sokat gondolkoztak, neki ígérték anyámat. Apám jó vágású, magas termetű, öles, húszéves legény volt. Apja halála után ő vette át a malmot és a kis földet, ami hozzá tartozott. Ő gondoskodott beteg édesanyjáról is, mivel két idősebb bátyja már apjuk halála előtt családot alapított, mindkettő messze attól a helytől, ahol felnőttek.
A szüleim menyegzője május végén volt, szerény szertartás a helyi kis kápolnában. Amikor anyám odakerült az új házhoz, apám éjt nappallá téve dolgozott, ő pedig az idős és beteg anyósát ápolta és vitte a háztartást. Házasságuk az első időkben amolyan ismerkedés volt. Anyám ügyeskezű volt, nem sok mindent kellett neki tanítani, ami a háztartást illeti. Békében éltek egymás mellett, mígnem anyámnak kezdett szűkös lenni az apró ház és túl egyhangú az élet. Tanulni akart, utazni, Budapestre vágyott, emberek közé. Apám nem örült ennek, neki egy asszony kellett, aki ellátja az otthoni teendőket és gondoskodik az anyjáról. Hogy elhallgattassa anyám újra fel-fel törő lelkesedését és vágyát egy másik élet iránt, megígérte neki, hogy amint az anyja jobban lesz, elutaznak néhány napja a fővárosba. A hónapok azonban teltek, de az öregasszony nem lett jobban, de meghalni sem akart, állandó panaszkodásával viszont kezdett éket verni a fiatalok közé. Semmi sem volt neki elég jó, amit anyám csinált. A főztjét sótalannak találta, a nagymosást állandóan felügyelte, mert szerinte a menye sosem keményítette ki eléggé az ágyneműt. A következő tavaszra már az is izgatta, ha anyám a kertben sepert; zavarta érzékeny fülét a hang. Apám érezte, hogy valamit tennie kell, mert anyjának tiszteletből nem szegült ellen, felesége pedig ennek okán egyre inkább elhidegült tőle. Így hát egy kora tavaszi napon, lánykérésének évfordulóján áthívta a szomszéd tanyán lakó Katalin asszonyt, hogy figyeljen az öregre, ő pedig elvitte anyámat a patakpartra. Ezer dolga akadt volna a tavaszi áradás után a tanyán, de tudta, hogy ezt meg kell tennie a házasságáért. Tarisznyája bort rejtett, kenyeret, kolbászt. Megtanította anyámat horgászni, kézen fogva sétálgattak a mezőn. Hosszú idő után újra mosolyogni látta a feleségét. Terve pedig bevált, anyám addigi ellenállása a gyermekvállalással kapcsolatban alább hagyott. A szeretet és gondoskodás, amit férje tanúsított iránta azon a napon, elültette a gondolat magját benne: talán nem is olyan fontos tanulni és világot látni, boldog lehet ő családanyaként is. Apám pedig szorgosan öntözgette tovább ezt a magot. Figyelmesebb volt anyámmal, mint korábban, saját anyjával szemben is gyakrabban adott igazat feleségének. Végül terve révbe ért; egy évvel később megszülettem. Mindkettőjük boldogsága őszinte volt és az első két év békében telt el. Mire azonban hároméves lettem a nagyanyám már nem tudott kikelni az ágyból, így aztán az ő ápolása, a háztartás és az én nevelésem megterhelte anyámat. S ha mindez még nem lett volna elég, olyan szárazság köszöntött a vidékre, amit még a helyi öregek sem láttak. A patak, amelyre apámék malma épült elapadt, és a családra sosem látott szűkösség telepedett. Egyre több volt otthon a hangos szóváltás, apám pedig mind gyakrabban menekült ez elől esténként a falu kocsmájába. Az élet sivárrá, a napok egyhangúvá, a ház hideggé vált az őszre és a tél sem ígérkezett jobbnak. Annak az évnek a karácsony estélyén ütötte meg apám először a feleségét. Nagyanyám addigra már csak, mint egy métely létezett, állandóan rikácsolt, hogy fázik, hogy éhes, hogy mindene fáj. Hálni járt már csak belé az lélek, de még két évig nem engedte a halálnak, hogy magával vigye. Addigra a verések is rendszeresek lettek az esti kocsmázás után. Bár olyan szárazság még egyszer nem köszöntött a vidékre, mint korábban, rossz idők jártak. Többen is eladták tanyájukat és családjukat nyakukba véve új vidékre költöztek. Apám azonban hallani sem akart róla, hogy odébb álljunk, neki az öröksége volt a mindene.
Egy fülledt nyári estén, mikor a ház ura ismét nem tért haza napnyugtakor, az öreganyám a szokásosnál is hangosabban jajveszékelt. Az orvosok már nem tudtak mit tenni érte. Valamilyen vérbaja olt, addigra már semmi sem segített. Az asszony egészen összeasszott, fogai mind kihullottak, és ébren töltött óráit állandó jajveszékeléssel és menye szidalmazásával töltötte. Aznap este anyám bement hozzá, de a vacsoráját a konyhaasztalon hagyta, és tőle szokatlan módon betette maga mögött nagyanyám szobájának az ajtaját. Sosem zárta, tudta, hogy magamtól amúgy sem megyek az öregasszony közelébe. Ahogy az ajtó bezárult, a kárálás folytottabbá vált, de még is lehetett hallani. Aztán egyszercsak, mintha elvágták volna, elnémult. Anyám kijött, az ajtót ismét bezárta maga mögött. Szoknyáját lesimította, hozzám lépett, felemelt, a szobámba vitt és lefektettet. Nem nézett a szemembe, át sem ölelt, csak betakart és otthagyott.
Mindig ébren vártam apám hazajöttét: tudtam, hogy nem bánik jól anyámmal, mégis az adott biztonságot, mikor hazatért. Így hát feküdtem a sötétben és később, sokkal később hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Az szobám ajtajához lopództam és csendben résnyire nyitottam. Anyám a konyhában ült az asztalnál, apám kásás hangom kérdezte tőle, hogy miért nem alszik, mire anyám azt mondta, a mama meghalt. Apám először értetlenül nézett rá, aztán valamilyen érthetetlen okból arca elsötétült és anyám felé indult. De megbontott az asztal lábában és egyensúlyát elveszítve hatalmas robajjal elterült a földön. Anyám nem mozdult, ült a széken és csak nézte őt. Nem mosolygott, nem is döbbent meg, de tekintetét sem fordította el. Apám szemében a szégyen lángja lobbant, de feltápászkodva már nem felé, hanem nagyanyám szobája felé indult. Fojtott nyögést hallottam, ahogy az ágyához lépett, majd hatalmas lépteinek döngését, ahogy visszasietett anyámhoz. Karjánál fogja szinte feltépte anyámat a székről és egészen közel hajolva hozzá azt kiabálta, hogy ez az ő műve, majd ellökte őt. Anyám a konyhaszekrénynek zuhant és összerogyott a földön, de szemébe olyan erő és büszkeség költözött, amit akkor láttam először, de azóta már jól ismerek. Apámnak se kellet több, felé indult. Nem bírtam tovább, a szívem majd kiesett a helyéről. Kirohantam, közben azt kiáltoztam, hogy „ne édesapám, ne bántsa anyámat”. Így a haragja először engem ért utol, és én kaptam az anyámnak szánt pofont.
Akkor láttam utoljára apámat és a házat, ahová születettem. Anyámmal másnap Budapestre jöttünk és nagyapám testvérénél húztuk meg magunkat. Apám nem keresett minket, négy hónappal később jött a hír, hogy meghalt. Anyám pedig megörökölte a házat a malommal és a tanyával. A temetésre sem ment el, régi otthonunkat pedig a helyi jegyzőn keresztül adta el az első érdeklődőnek, annak az árából vette meg a kis garzont a belvárosban.
Ennek már sok éve. Anyám szakmát szerzett, pénzt keresett, önálló lett. Aztán jött Tibor és vele valahogy ismét családdá váltunk. Most pedig itt ülünk, megint ketten, ahogy anno, a dohányfüsttől átitatott vasúti kocsiban. Mikor anyám látta, hogy hiába várja, hogy elfogyasszam az elém tett ételt, asztalt bontott. Én visszaültem a nappaliba, a megszokott helyemre, ahol olvasni szoktam, de nem vettem könyvet a kezembe, nem oltott lámpát sem. Anyám cigarettára gyújtott és a gang felé indult. Nem nézett rám, de biccentett a fejével, hogy kövessem.
Enyhe volt az este, de a csillagok nem mutatták magukat. Anyám a belső udvar gyér fényében látszólag a fákkal övezett belső udvart figyelte, könyökét a korlátnak támasztotta. Én mögötte állva azon tépelődtem, hogy Tibor vagy az ő, ütött-kopott, esti kis szeánszukkor használatos székébe telepedjek-e le. Végül, mivel úgy tűnt, anyám nem akar helyet foglalni, az övét választottam. Lábamat magam alá húzva néztem a félhomályban szépen ívelt hátát, karcsú, még ma is lányos vonalait. Hosszú percek teltek el így, csak a dohány sercegett, ahogy ajkához emelve életet lehelt a parázsló cigarettába. Végül lassan felém fordult, hátát a korlátnak vetette, kezét keresztbe fonta maga előtt és mélyen a szemembe nézett.
     – Apád nem volt rossz ember, de néha az élet viharai a legkitartóbb nyárfát is megtépázzák, olykor derékba is törik azt.
Igyekeztem palástolni előtte megrökönyödésemet. Sosem beszélt apámról mióta eljöttünk hazulról, és másoknak is csak a legszükségesebbeket mondta vele kapcsolatban, azt is csak akkor, amikor már nem volt más választása. Talán észrevette, hogy fény csillant a szememben, hogy apámat említette. Azt hiszem félt a további kérdésekről, ezért félrenézett. Jobb kezével, amiben a cigarettát tartotta finom mozdulattal lesöpört némi, számomra láthatatlan hamut garbójáról, majd arcát az udvar felé fordítva folytatta.
     – Tibor sem volt rossz ember. Szeretett téged és valamilyen oknál fogva szeretett engem is. Nem fog visszajönni hozzánk, de ne neheztelj rá emiatt. Én mindig itt leszek neked. A mi szövetségünk megbonthatatlan.
Hagyta, hogy a szavai nyomán ébredt melegség átjárjon. Akkor értettem meg, hogy egy anya és a gyermeke közötti bizalom soha semmi máshoz nem fogható biztonságot, egy olyan erős köteléket képez, amit semmit sem képes kikezdeni. Még az idő sem.