Tiegelmann Barbara: A ravatal

Visszagondolva, furcsán nézhetett ki egy négyéves forma kislány abban a hatalmas ravatalozóban, egyedül a koporsóval. Mégsem tűnt fel senkinek, ahogy az sem, hogy nem vagyok odakint, a családommal, a gyászolókkal. Persze egy temetés a maga búskomor egyhangúságában valahogy mégis magában rejti a káoszt. A veszteség, a szomorúság, a halál véglegessége és visszavonhatatlansága rányomja a bélyegét minden érintettre és óvatlanná, figyelmetlenné teszi az embereket.
Így történhetett meg, hogy kislányként ott találtam magamat a babosdöbrétei ravatalozóban, kettesben a nagyapámmal. Ő ugyan már nem szólhatott senkinek, hogy a részvétnyilvánítások közepette észrevétlenül kihúztam ujjaimat anyám féltő kezei közül és beszöktem az épületbe.
Igazság szerint anyámék magukkal sem akartak vinni a virrasztásra. Később elmesélték, hogy túl fiatalnak tartottak még a halálhoz, nem akarták, hogy már életem kezdetén szembesülnöm kelljen az elkerülhetetlen véggel. Nekik nem ez volt az első nyitott koporsós virrasztásuk így tudták: bár az emberek szeretik azt mondani, hogy a halottak úgy néznek ki a virágillattól átitatott ravatalozóban, a bársonnyal bélelt koporsóban, mintha csak aludnának, de ez közel sem igaz. A halottak valami egészen másnak tűnnek. Olyan tárgynak, amit mintha sosem járt volna át az élet korábban. Mint egy fogas vagy egy könyvespolc. Elveszítik a szeretteinkre korábban olyannyira jellemző vonásokat, megváltozik a bőrük tapintása, az illatuk, az arckifejezésük. Hát még a tekintetük – bár ezutóbbi látványától általában megkímélik a gyászoló egybegyűlteket…
Én már igazi fővárosinak születtem, anyám viszont vidéki lányként látta meg a napvilágot egy Zala megyei kisközségben, és csak akkor hagyta el az alig ötszáz lelket számláló szülőhelyét, amikor bentlakásos gimnáziumba ment, aztán onnan Pécsre, egyetemre. Ott ismerkedett mag apámmal, aki budapesti volt és végül ott alapítottak családot is. A nagyszüleim viszont maradtak babosdöbrétei lakosok, haláluk napjáig. A nagymamám még a születésem előtt halt meg, a nagyapámat viszont ismertem és gyermekfejjel egyenesen istenítettem őt. István papa igazi vidéki ember volt: vászonnadrág, lenből készült fehér, kopott, de mindig ragyogóan tiszta ing, fekete mellény, tiszta cipő, kalap és igazi kackiás bajúsz. Születésemtől fogva minden hónapban legalább egyszer ellátogattunk hozzá (anyám nagyon közel állt az édesapjához és apám is nagyon szerette az öreget), ahogy pedig nagyobbacska lettem, egy-egy napra, hétvégére ott is hagytak nála. Ő nem szeretett a nagyvárosba jönni, ami nekem kapóra jött, mert én viszont, aki a X. került betondzsungelében cseperedtem és imádtam a hosszú tornácos, léckerítéses háznál tölteni az időmet. István papa tanított meg fára mászni (nem teljesen mentesen anyám féltő pillantásaitól, aki a széltől is óvott volna), szüretkor szőlőt taposni (nem teljesen mentesen apám féltő pillantásaitól, aki allergiás volt a darázscsípésre), meggymaggal célba lőni, csúzlit gyártani gatyagumiból és almafaágból és még vagy ezer olyan dologra, amitől ma az vagyok, aki. Sehol sem éreztem magamat olyan biztonságban, mint nagyapa hatalmas, ölelő karjai között.
Azon a bizonyos ’92-es őszön azonban nem pattanhattam már fel Guszti bácsi lovaskocsijának bakjára a papával, hogy a két öreg között édesen ringatózva a lócitromszagban a szőlős felé vegyük az irányt. A jóöreg koszorúrérelzáródás közbeszólt. Július negyedikén találták meg a papát a kertjében. Báró, a papa örökké csapzott pulija keservesen sírt az öreg mellett, arra lettek figyelmesek a szomszédok. Hűségesen őrizte gazdája kihűlt testét, akinek a kezében még ott volt a metszőolló, éppen a gyümölcsösbe indult.
A papa tehát meghalt, a család pedig megszervezte a hagyományos virrasztást és a temetést, anyámék pedig azon tépelődtek, hogy magukkal vigyenek-e engem is. Igazán egyikük sem akarta, de tudták, hogy mennyire szerettük mi ketten egymást és nem bocsájtották volna meg maguknak, ha később a fejükre olvasom, hogy nem láthattam még egyszer, utoljára a nagyapámat, hogy nem vehettem tőle méltó módon búcsút – ahogy illik azt.
Persze azzal nem számoltak, hogy milyen sokan jönnek majd el a virrasztásra, ahogy a gyermeki kíváncsisággal sem. Hát még egy olyan gyermekével, akit sok minden más mellett csibészségre is tanított a hőn szeretett felmenő. Így hát szinte természetes volt, hogy mivel anyám és apám a lelkemre kötötte, hogy maradjak mellettük, megléptem. Az emberek csak jöttek és jöttek a ravatalozóhoz, a szüleim fogadták a részvétnyilvánításokat, nekem meg az arcomat csipkedték és azt mondogatták, „milyen szép ez a kislány, a Pista egészen odáig volt érte”. Szóval egyrészt gyorsan eluntam magamat, másrészt hallottam, mikor a temetkezési vállalkozó diszkréten odalépett anyámhoz és a füllébe súgta, hogy „odabent minden készen áll a gyászolók fogadására”. Anyám pedig azt válaszolta neki, hogy néhány perc és kinyithatja az ajtót. De aztán telt-múlt az idő és csak nem mozdultunk, én viszont a szemem sarkából megláttam azt a bizonyos ajtót. Ezért amikor egy erős fokhagymaszagot árasztó néni méretes kebleibe temetett és össze-vissza puszilgatott, úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy benézzek azon az ajtón. Így egy gyors mozdulattal kihúztam a kezem anyám ujjai közül és tömegen át az ajtóhoz osontam.
Tartottam tőle, hogy zárva lesz, de szerencsére könnyen nyílt. Odabent félhomály volt, a kinti világosság után kellett egy kis idő, míg megszokta a szemem. Virágillat volt, halkan valami zene szólt, de nem is nagyon figyeltem oda rá. Sokkal csendesebb volt itt, mint odakint és ez tetszett. Székék álltak szép takaros sorokban a helyiségben kétoldalt, középen pedig szabad út nyílt az emelvény felé, amin ott feküdt a koporsó.
Nem voltam meglepve, a szüleim úgy döntöttek, ha már elhoznak, akkor felnőttként kezelnek és elmondanak mindent, amit tudnom kell. A papa meghalt. Most már az angyalokkal van a menyországban és a mamával. A virrasztás arra van, hogy akik szerették, elbúcsúzhassanak tőle. A ravatal az a hely, ahová a koporsót teszik. Ebben fekszik majd a papa, itt láthatom majd utoljára, utána lezárják a koporsót és eltemetik. Utóbbit nem értettem egészen pontosan (miért kell becsukni és miért kell a föld alá tenni), de jobbnak láttam nem kérdezősködni. Azt mondták, hogy nem kell semmitől félnem, együtt megyünk majd oda a virrasztáson, fogják majd a kezemet, amikor megnézzük a papát.
Ezen információknak a tudatában nem ért semmi váratlanul a helyiségben. Láttam a koporsót, de a félhomályban a benne fekvő alak bárki lehetett. Így először bátortalanul, majd – ahogy közelebb értem és láttam, hogy valóban az általam szeretett ráncos arc és kackiás bajusz viselője fekszik a koporsóban – egyre bátrabban lépdeltem. Amikor azonban odaértem, megtorpantam.
A szüleim azt mondták, hogy a halottaknak mindig csukva van a szemük, a nagypapa azonban meredtem bámult felfelé. Egyébként sem tűnt olyan nagypapásnak. Öltöny volt rajta. Korábban sosem láttam ilyen ruhában, szóval már ez olyan természetellenesen hatott. Aztán a kezei. Össze voltak kulcsolva a mellkasán, ami rendjén is van, de volt rajta óra és gyűrű. Nem csak a karikagyűrűje, amit sosem vett le, hanem egy másik is. (Mint később megtudtam, pecsétgyűrű volt, amit a község adományozott neki, mint díszpolgárának). Aztán a haja. Nem is tudtam, hogy a papa ilyen ősz, mindig az évszaknak megfelelő fejfedőt viselt, sosem láttam anélkül. A bajusza rendben volt, a tekintet viszont olyan másnak tűnt. Voltunk egyszer anyámmal az állatkertben és volt egy rész, ahol kitömött állatok voltak, olyanok, amik azóta már kihaltak. Az ő szemük volt ilyen. Nem ijedtem meg tőle, de egyre inkább érdekelt, hogy miért szegezi olyan kitartóan a mennyezetre a tekintetét.
Nem kérdezhettem meg tőle, azt már tudtam a halottakról, hogy nem beszélnek. De azért mégis úgy éreztem, hogy köszönni illik még a halottaknak is. Így üdvözöltem a nagyapámat és megsimogattam a kezét. Hideg volt, de nem kellemetlen. Azok a kezek mindig oltalommal szolgáltak, ha fáztam, vagy amikor elestem és hüppögve rohantam hozzá. Rájöttem, hogy az hiányzik igazán, hogy ez az első találkozásunk, ami nem úgy zajlik, hogy először is jó szorosan magához ölel. Elszomorodtam, szemembe könnyek szöktek. Hát akkor ez most már mindig így lesz? Nincs több ölelés?
Eldöntöttem, hogy még mielőtt érthetetlen módon lecsukják a koporsót és a föld alá teszik a papát, hozzá akarok bújni még egyszer. Hoztam hát egy széket azok közül, amiket a gyászolóknak készítettek oda. Nem kis erőfeszítésembe telt négyéves létemre felcipelni az emelvényre, de végülis sikerült. Felmásztam rá és bemásztam nagyapám mellé a koporsóba. Apró termetem miatt a szék segítsége nélkül ez nem sikerülhetett volna, de filigrán alkatom odabent már előnyömre vált, be tudtam magam fészkelni nagyapám karja alá. Fejemet a mellkasára hajtottam. A ruhájának jól ismert naftalin illata volt, karjának súlya rám nehezedett, és ez megnyugtatott. Felnéztem, megvizsgáltam közelebbről is az arcát. Furcsa volt, de békésnek tűnt. A szemei azonban továbbra is nyitva voltak és bennem olthatatlan kíváncsiság támadt, hogy rájöjjek, vajon mit néz annyira. Így hát követtem tekintetét az enyémmel és végül rájöttem.
Zala vidékén gyakoriak a nagy viharok, amik a ravatalozót sem kerülték el. A tető beázhatott, ami nyomot hagyott az álmennyezeten. A megszárat beázás furcsa alakzatokat rajzolt a plafonra és nagyapám ezt nézte olyan kitartóan. Méghozzá egy Y alakú foltot, mellette apró pöttyökkel. Szemeim elkerekedtek és kuncogni kezdtem. Gyermeki agyam azonnal vékony gumit képzelt a Y alakú beázás közé, az apró pöttyök pedig egy pillanat alatt meggymagokká változtak és már kész is volt a csúzli. Nagyapám még halálában is csibész volt. A gondolat végtelen nyugalommal töltött el. Helyre állt a világ rendje, én pedig szép csendben elszenderedtem az ölelésében.
Később anyám elhaló sikolyára ébredtem, aztán apám kiszedett a koporsóból, miközben a temetkezési vállalkozót korholta, hogy történhetett az meg, hogy én bejutottam ide, ráadásul még a koporsóba is bemásztam. Ahogy apám elindult kifelé a helyiségből velem a vállán, én még visszaintettem nagyapámnak. A szeme csukva volt. Anyámék a mai napig megesküsznek rá, hogy sem mikor megérkeztünk reggel és ránéztek a ravatalra, sem utána a nagyapám szeme nem volt nyitva.
Én sem firtattam többet kérdést, rájuk hagytam. Tudtam, hogy mint megannyi más, ez is a mi kis titkunk marad a nagyapámmal. Nem akarta, hogy szomorú legyek az elvesztése miatt, így még utoljára megnevettett. És a mai napig tartom magam az idézethez, ami a fejfáját díszíti: „Síromnál sírva meg ne állj; nem vagyok ott, nincs is halál.”