Hártyavékony,
szinte átlátszó szavakba
de jó volna újra megkapaszkodni;
még akkor is, ha úgy érezzük
a Lélekből, mint valami
különös ismeretlenből
még mindig hiányzik valami.
A biztos és Örök maradékát
még jó volna hűséggel,
s híven ragaszkodva
a személyiség kisugárzásához
összekaparni.
Míg ,,egyesek” koszos
sikátorszagú hajléktalanokat látnak,
szakadt, slampos toprongyokban
veszteglő aggastyán csavargókat,
szegényebb néprétegek
demográfiai tagozódását
– addig jó volna, ha valami
titkos Emberit is újra fel tudnánk
fedezni bennük.
A szájak sebeket hordozhatnak
– nem vitás -, éppen úgy,
mint a benső menedékhéj,
ahová tudatosan előbb-utóbb
mindenki visszavonul.
– Az emlékek szándékosan
összezsúfolt sikátoraiban
mintha egyre komfortosabban
mozognánk,
mert titkon önmagunk
is megérezzük, kik azok,
akikre hús-vér jelenvalóságukban,
s nem csupán alakoskodó ígéretek
szerint még kitartón számíthatunk.
– A nyüzsgő, sehonnai Város is,
mintha csak számon tartaná önmagát,
mint rögzített Hiány-helyet egy képleten;
kezdő turistaként újra és újra
a rögzített rituálék
és szabályrendszerek
követési törvényei szerint igyekszünk
élni mindennapjaink szövevényét,
miközben jól berendezkedett,
kissé már recsegő,
kopottas komfortzónáinkból
szándékosan ki nem léphetünk,
különben felborul a Minden!
– Most alig cserélődik az árukészlet;
néhány félig sittes, agyontetovált,
marcona fickót műsorvezetői
székhez juttatnak csupán
csak mert több nézőszámot növel,
mint az irodalmi lyukasórák
összessége együttvéve.
S miközben néhány
életmódmagazin is feltűnik,
ahol arról papolnak,
vajon miként kellene fittebben,
egészségközpontúbban,
Én Időt kihasználva létezni,
a nagy átlag csöndes,
alázatos türelemmel még
mindig rágja a kefét frusztrált
atombomba-indulatában,
hogy elhitte a sok sületlen butító
kíntorna-beszédet,
amit önzőn rátukmáltak.
