Éjfél utáni sűrű, vakondok-sötét,
kísértet-éjszaka.
Fátyol-sötét pillákon vasnehéz,
hibernált álom-járás feszül, terjeng.
Még nem is sejti,
hogy már másnap van,
s nemsokára újfent megindul
majd a szánalmas, józan robot-munka
szándékosan agyonstrapált,
végtelenített sorozata.
Az élet, mint valami nagy prés
szándékosan bedarálja, kifacsarja,
maga alá gyűri alattomosan előbb
csak a hajótörötté tett ember-lelkeket,
később már a dobbanó szíveket is,
melyek hajdanán Mindenség-szerelmeket,
kozmikus ösztönöket dédelgettek.
Utcalámpák sikátorszagú,
tompított fényébe be-behatol
egyszer-egyszer egy-egy
eltévedt szentjánosbogár
s az izzó villanykörte kisülésben
önmaga is megsemmisíti önmagát.
Állítólag csupán egy fél napig,
ha megélnek igazi párjukat
keresve-kutatva.
Idomtalan, ijesztő szörny-alakokat,
gólem-vízköpőket teremt árnyékok héja-násza.
E mindennapok sokat átélt
nyomás-igézete tán sosem
engedhet majd fel teljesen s egészen,
hiszen az ember minden nap
bebizonyítja önmagának is,
egymaga mennyire halandó porszem,
s kiszolgáltatott árva-végtelen.
Jó volna baráti kezeket szorítani,
mintha szirommal kibélelt kelyhek volnának,
ahol a sebezhető lét is újból biztonságot,
s menedéket találhat.
Finom, bizsergő ujjak közt ne hulljon
ki se empátia-tolerancia,
se őszinte részvét-akarat.
Hitegető sajnálatok önzetlennek
látszó akarata helyett
az ölelés méltóságába vetett bizalmat
kellene újból megtanulni, s megérezni.
Most még láncra fűzött csillagok
szorongnak éjsötét kozmoszok
kapujában s talán maguk is várnák
a megváltással kecsegtető hullongó üstököst,
vagy szelídített esthajnalcsillagot;
sovánnyá szikkasztott, évtizedek
által lekoptatott keretek közt verődik
mostan az egyszerű ember,
hogy akárcsak bármit is elérjen,
amiről tudja, hogy úgy is elérhetetlen,
hiszen az álmokat
már nem neki találták ki.
