Egyszer majd meglásd
úgy fogok állni a Hóhérszagú Időben,
akár magányos erdők mélyén a kitaszított fák.
Éhező, mohó farkasszemek
kutatnak zsákmányok,
bepalizható, szerencsétlen balfékek
után s mivel tudhatom magamról,
hogy minden esetben
a ,,rossz helyen, rossz időben”
– alapképlete forog szüntelen
életem körvonalai körül,
lassacskán bezárulnak
a spirális körök is.
Árva szívem, akár egy megriadt,
árván hagyott,
betegeskedő csecsemő, vessző
egyre még szólongatna Valakit,
hogyha meghallaná távoli
telepátia-hangomat, azonnal vessző
rohanna hozzám,
letéve a nehézkes,
sanyargatott hétköznapok
pokolbéli béklyóit.
Rabláncait talán önmagának is
gyártja az Ember,
nem csupán csak mások hiszik
azt róla, hogy nem százas,
vagy hogy alamusziskodó félkegyelmű.
Éber álmok tükreit dédelgetve
őrizgetem még; így múlt el
váratlan-hirtelen
negyven keményített évem.
Odabent a Létezés zsigerimélyén,
tehát a felszín alatt vihar
s csend egymásnak felelget,
s míg vadbarmok dühkitörésekkel
ostorozzák egymást, hol
maradnak a Kedveshez intézett
Mindenség-szavak,
a bókolgató, könnyed gesztusok,
amikor még oly jó volt elhinni,
hogy Emberek maradhattunk?!
– Végzetek útján – félő -,
én is egymagam maradtam,
hiszen tudhatom,
ha szervezetem lezárja
titkos oxigén-kapuit,
gondolkodó számítógép-agyam
hipotalamusza megszűnik
üzenetet küldözgetni
a létfenntartó sejtek,
molekulák labirintus-hálózatainak.
Az álmatlan, trópusi éjszaka
testembe férkőzik;
szúnyogok vérszívó,
galád hada folyvást rajtam lebzsel,
szívná drága nedveim.
– Talán a mihaszna Élet
is éppen ilyen?!
Egymást nyúzzák,
tapossák, kihasználják ott,
ahol érik, miközben
az emberség utolsó morzsáit
is szándékkal megszünteti
a felszínes képmutató közöny!