A kiskorú társadalmi berendezkedésben
előbb-utóbb már mindenki
hajlamos elveszíteni önmagát;
előbb csak cumi, aztán csoki,
végül profit után kapkod.
Levizeli a szeméttől bűzlő
szemetes konténereket,
mert felmondtak a házmestereknek,
kiskamaszként ordítozós
focimeccsekre jár
továbbra is randalírozni,
óbégatni, mint
valami idióta birka-gorilla.
Dupla vállveregetésekre
engedelmesen ballag
mindig mások után.
Előbb-utóbb mindenkit
bepoloskáznak vagy így, vagy úgy
– legtöbbször digitálisan,
kicsinyes cyber-fanatikusok módján.
Így is naponta megkapják
a tejadaggal együtt járó
naponkénti rituális fejmosást.
Mostanság egyszerre kezeltek,
lekezeltek, vagy csupán csak gyogyósok.
Az önfeledt pillanat,
mint afféle szándékosan
közönyösített, köztes pillanat
burjánzik, tenyészik,
mert alapvetően a tunya életuntságból
igyekszik táplálni,
s feltalálni még önmagát.
Valószerűtlenné válik a Lét is,
ha nincs, mi értékelje,
vagy értelmet szánna neki.
Az Ember mostanság törött
üvegszilánkokat, morzsákat rágcsál,
hisz mást aligha tehet.
A jól végzett munkáját se
becsülik immár semmire se.
Gyűlölködő, lapító, sunyi félelem
egyszerre a megalázkodás
nyilvánosabb változataival.
Bizony-bizony!
Hiszen, ha nem vigyáz senki
se, a tagolt beszédnek azért még
így is lehetnek lehetséges,
ki-nem-törölhető változatai;
celeb-dekadencia divatozik
tömegtájékoztatás gyanánt
már mindenütt, és egyre többre
duzzad azok száma,
akik azt vonítják:
Ez így jó, ahogy van!
– Tapicskolnak, akár a sárban
dagonyázva a méltánytalan
konfliktus-veszélyekben,
ahonnét szándékosan kitiltották
a jelképes kompromisszumokat
és lélekemelő párbeszédeket.
Mert magasság és zuhanó mélység
tán éppen ugyanaz manapság,
s ezért van, hogy magába szív,
mint a szivacs, aztán
végleg megsemmisít!
