Várj még azzal a sok fölöslegesnek
tűnő kérdés-válasszal,
mely most agyad tekervényei
közt egyre kavarog;
míg csak közöttük téblábolsz,
hajlamos vagy magad is
megfeledkezni róla,
hogy honnét indultál,
mielőtt idáig egyáltalán elérhettél.
Az Időtlenség körúti nyüzsgő
forgalma oly hamar beterít,
ha nem vigyázol.
Megkérdem: számba vetted-e már azt,
amiért itt ragadtál e zavaros,
önmagával is folyamatosan
fölösleges konfliktust generáló sártekén?!
Hogy néha talpad lábnyomai
mégiscsak többet érnek,
mint örökké nyughatatlan
s önző eszed?
Tudod, hogy egy fényes ponttól
tündökölni kezd még
a legkisebb szemétdomb is?!
Lépésekként kellene
provokálnod önmagad,
hogy végre igenis magad
is elhidd teljesjogúan,
hogy képes lennél Emberként
újrakezdeni tán valahol másutt.
– Hosszantűrő Sziszifuszként
naponta odébb toltál
egy házat, eszmét,
nikkel-szamovárt
is, melybe sokan bűzlőn
bele-belvizeltek.
Bőrödön sokszor késhegyek
éles metszését érezted
– már idejekorán -,
mikor beköszöntött
fejed felett a részeges Nyár.
Kerülgeted a Létet,
mint valami szánalmas,
megriadt kis állatka,
akit kitagadott az erdő
és tán a legtöbb állat is.
A felszín alatti masszív tempózást
– tetszik, vagy sem -,
sajnos azért még
nem ártana gyakorolni.
Az emberi falkák közt
– hiszed, vagy sem -,
már egyre több a szándékos gyökér,
vadbunkó.
– Az Idővel jól vigyázz,
hiszen rétegesen simítódik egymásra,
s észbe se kapsz, hirtelen lejár.
Az elillant, légüres
Tér-dimenzió odabent,
Lelked legmélyén súlyosbodik.
Nem tudhatod,
de pontként izzol a nyugtalanságban.
