Most még úgy tűnhet,
hogy az egyszerű,
halandó Ember éppen
a díszes látszat-Mindenségbe bámul,
s Nagyúrnak képzelheti magát ott,
ahol valójában Liliputi lakos.
Nem érti, hogy összefüggések
láncolatában csupán egyszerű,
de annál értékesebb porszem
lehet csupán, s henceg a végtelennel,
mely eredetileg kiszabta
Páka-fonálként hajótörötté lett sorsát.
Véli, hogy a vakszerencse
váratlan-hirtelen egyszer majdcsak
a fejére hull, s kacérkodva
fellengzősen legyint könnyedén,
ha épp adrenalinfüggő.
Parányi – igaz -, de mégiscsak
Élet az övé, és nem cserélne
immár senkivel sem.
Megtévesztő álma, akárcsak
bűnbánó múltja, sekély.
Még most is úgy gondolkodik:
többre, nemesebbre érdemes,
mégis kerüli a szent középszer-arányt.
Mértéktelen dönti magába
a hitvány égetett szeszeket,
hogy kell, hogy mások
gyanakvó szemében megfeleljen,
mert a biztosított végzetszerűség
még így is gyenge premissza-enigma.
Sűrített gőgöt köpdös szánalmas,
arrogáns állatként előbb csupán
csak a bulvármédiák felé,
majd kényeskedő, feltörekvő
influenszerek arcába,
később már jóformán
barátnak-ismerősnek egyaránt.
– Már egyre kevesebb hiányzik
a kacska-lét végéhez, s ezt tudja nagyon.
A mindennapos mocsok,
szenny-szitok beszéd
szinte már felvértezi áldozatait is.
Mert csupán csak meglehetősen
ritkán nyílhat meg a várva várt nagy Jövő,
amiről mindenki csupán álmodik;
a lélek búvár mélységeiben
az emléket őrző múlt azonnal lebénult,
hisz a szégyent szétterítve őrizgeti még.
Tapogató, érző szívünk dallamába
tétován bele-belebotlunk,
s nem érthetjük,
miként tévedhettünk akkorát,
hogy nem ismerhettük fel
a másikban az egyenrangú,
sebezhető Lélek-felet?!
