Szétszóródott betűkből már ritkán
rakhatod össze, hogy ki voltál
vajon hajdanán,
mert a radikális digitalizáció immár,
mint valami kártékony,
szánalmas betegség,
beférkőzött mindennapjaidba.
Mert már csak önmagadban
figyelheted a változást, mely
– igazság szerint – nem változik,
legfeljebb csak ösztönök benső
apokrif szintjén módosulhat,
vagy átalakul.
Mintha még a DNS-ed is érzékelné, ki
az, akiben váltig megbízhatsz,
mert minden esetben nem kekeckedik
vagy heccel – de mindenképp betartja
gyerekeskedő játékszabályaid –, s ki az,
aki könnyedén legyintve,
semmitmondón fittyet hány nekik
s fityiszt mutat.
Összeszorított szájú harapófogó
szavaidból eddig még senki sem kérdezte,
miként s hogyan érzed magad
annyi meghajszolt,
reménytelen évtized távolából.
Felgyűrődnek benned
a szándékosan megszépített emlékek,
hogy a bizonytalanított Jelen is
kicsit még élhetőbbnek tűnhessen
legalább hatvan egynehány évig,
utána számodra már úgyis mindegy.
Mert álcázott őszinteségek
személyre szabott kényszerzubbonyából
manapság végleg kibújni,
mintha súlyos szkafandereket
viselnél, szinte lehetetlen.
Agymosott agyakban parancsoló
prédikáló-szavakra engedelmes
majmok menetelnek nem csupán
majom-országok határvidékein;
szánalom-zacskóhoz hasonlíthat féltett,
senkinek sem beszélt önsajnálatod,
mintha valami benső védekező
mechanizmus lenne,
melyet egyedül te érthetsz
s fogadhatsz el.
Alvajárók módján,
akár szánalmasan botorkáló,
kiröhöghető kísértet,
még átlépkedsz sántikálva,
nehézkesen az Egy-életeden,
s legszívesebben már önmagadat is
rég becsapnád,
hogy bizton elhidd,
Kedvesed megfoghatja kezed,
mert önmagadért kell, hogy szeressenek,
s tán együtt még mindig könnyebb,
mint végestelenségre ítélt egyedül!
