Idegesít, ha már az első leírt szó közismert.
Ilyen a nyár, a köd, amely éppen alászáll.
A szépség, amit folyton dicsérnek. „Isten sem
alkothatna szebbet, olyan vagy”. És könnyezik.
Persze csak papíron, a szerelmes verset írva
és kényelmesen hátradőlve egy pince széken
a kocsma bennfenteseknek fenntartott zugában,
amíg kancsó és pohár van a kecskelábú asztalon.
Mennyi sorsot törtek össze, térítettek silány utakra
a szavakból élő „gengszterek”, amíg a zöld abrosz
mellől ki nem tört a lélek a zöld mezőre, hogy a
csipke bogyót és a dércsípte kökényt csodálja.
Vagy az éppen káráló varjakat, a hegygerincet,
amely minden női testnél sejtelmesebb. Szép
mint a vers és szép, mint az ima. Ezt keresem;
a törékeny egészet. Mással vagy egymagamban.
