Ruhacsomó amelyből valaki kilépett
A mutató tizenkét óra közt
a naplemosta falakon
keresztbe botló rácsokon
kézfejeken, vázlatnyi városon
Ruhacsomó, amelyből valaki kilépett
Se-éjjel se-nappal se-föld se-víz idő –
Mint álmai tájára lép
megáll akár a torokban a hang
és ismerős és régi és tavasz van
boldog sírás rázza hazatalált
az öröklétben gyökeret ereszthet
zúgathatja újra lombjait
Szállj el te is hisz szálltál valaha
néztél mint múlt időre hátra
Egy pár cipő, bontatlan ágy
és szárnyaid kitárva. Vonszolod
a porban súlyos oszlopot
ledöntöd, föltámasztod magadat.
Mozgasd föl-le karodat
s közben ne nézz a mélybe le
ne kiálts és ne zokogj
mert akkor kő közel homok
és elveszik mert megtagadtad
a messzeség négy sarkát összerántják
De állnak itt a póznák
nem hallják kagyló hangodat
hallgasd a világvégi szeleket
söpörnek lassú ég alatt
rázzák a semmiben a drótokat
rázzák a válladat –
