Takács Zsuzsa: Ragyogó trón

„Akkor nagy ragyogó trónt láttam… És láttam, hogy a holtak,
nagyok és kicsinyek ott állnak a trón előtt.
Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik
könyvet is, az élet könyvét.”
– (Jelenések 20,11-13)

     Sárgán, még napsütötten állt a ház a négyholdas park közepében, az erdő szélén. Az unokatestvéreihez látogatóba érkező lánynak úgy tetszett mégis, hogy sűrűsödő felhők képében maga a végzet közeleg és vár bebocsáttatásra, és kockázat lesz aztán minden ajtónyitás. Megérintette hát apja zakójának ujját, és a kéz gyöngéd teherként vállára szállt. Talán az egyre keskenyebb szögben érkező nap vetette hosszú árnyék, talán a rozoga ház, a falba vert, üresen álló, rozsdás kampók töltötték el a balsejtelemmel, de az is lehet, hogy a túlzott hirtelenséggel elébük termett háziasszony szigorú mosolya, a hat lányunokatestvér egyforma köténye, a tolószékben ülő legnagyobb nagy arca. A legvalószínűbb azonban, hogy a tanyán töltött hónapok miatt félt minden látogatástól. A háború után ugyanis testvérével együtt tanyára vitték őket a szüleik az éhező Budapestről. Az első éjszakán még anyjával egy ágyban aludt el, de reggelre csak testének hűlt melegét tapintotta maga mellett. Búcsú nélkül távoztak onnan, hogy fel ne zaklassák őket. Ősz volt, tavasz volt, Medárd negyven napja, gumicsizmában jártak és melegítőben. Annyi tejet kaptak ugyan, amennyi csak beléjük fért, de elbolhásodtak. Ha kiállt az alacsony, fehérre meszelt, hosszú ház elé, az itatóvályút látta, hatalmas, cuppogó sárban a nagytestű marhákat, ahogyan pofájukat a vízbe merítik, magasra emelik és a távolba belebőgnek. A vak, tagolatlan, harsonaszerű hangot hallgatta, amíg bírta. A barmok hangja volt félelmetes zenéje, a zizegő muzsika, amit a fésűre helyezett selyempapírra ráfújtak testvérével, játék volt csupán. Néha közel merészkedett a nagytestű állatokhoz, és ha megmoccantak, menekülni próbált, de a sár megragadta lábát és visszahúzta, mint a tetszhalottak a temetőben az arra vetődő vándort. Látásukkal nem tudott betelni mégsem, melléjük állt újra: semmibe fúrt tekintetük irányát követte szemével; szoborszerű, mozdulatlan testükön a legyektől lepett, önálló életre kelő, rángó bőrt figyelte. A további megpróbáltatásokra készítette föl magát. Nyáron mezítláb jártak a tarlón, talpuk csupa kéreg, seb és heg volt. A szomszédból néha átszökő kopaszra nyírt, ostorát pattogtató fiú azt mondta neki, hogy a lány nem gyerek és az asszony nem ember. Névnap-jára képeslap érkezett gyönyörű anyja gyöngybetűivel, jókívánságok és néhány intelem, hogy legyen engedelmes. Utalás történt a képen látható sárga kiskacsákra is, melyek azonban csekély hasonlóságot mutattak az udvarukban botladozó szürke, apró szárnyasokkal. A tintával írott betűkre potyogtatta könnyeit, míg rá nem jött, hogy könnye az írást lemossa; megszárogatta hát, és azontúl együtt aludt a rongyossá szakadozott lappal. Amikor azonban éppoly végzetszerű váratlansággal, ahogyan otthagyták, visszajöttek értük szüleik, másnak találta anyját, mint azelőtt. Az volt az érzése, és hogy van ilyen, abban a tanyán hallott történetek is megerősítették, hogy apjuk oldalán egy hozzá megszólalásig hasonló nőrokon jött értük, és valódi anyjuk derékig földbeásva egy erdőszélen siratja elvesztett gyermekeit. Résen volt ezért, közös múltjuk jelentéktelen részleteiről faggatta az új asszonyt, de az minden keresztkérdésre megfelelt.
     Kitelepítés, kilakoltatás, állásából való elbocsátás fenyegette a vendéglátó, népes család fejét, akárcsak az ő apjukat. A felnőttek között erről folyt a beszélgetés, majd a dússzemöldökű családfő kis csendet kért és részleteket olvasott föl a Jelenések könyvéből. Úgy tetszett, senkinek sincs kifogása a beígért csapások ellen, a háromnapos sötét gondolata meg a lánynak és mellette ülő sűrűszempillájú unokatestvérének kifejezetten ínyére volt; vidáman méregették egymást. – Láttál már tetszhalottat? – kérdezte suttogva. – Azt nem – felelte unokatestvére –, de tudok mutatni valami érdekeset. Menjetek játszani, gyerekek! harsant fel akkor egy felnőtt hangja, és ők ketten, élve az engedéllyel, a kertbe igyekvőktől elszakadva a fészerbe osontak. A szerszámok között egy magányos szögön ostor lógott, melyet az egymásra dobált zsákokra ügyesen fellépkedve a sűrű szempillájú lány egy mozdulattal leakasztott, és a szíjat rövidre fogva csapkodni kezdte a cementpadlót. Hamar elunta aztán a csapkodást, és megtámaszkodott a falnál. – Azért vagyok ilyen fáradt – szabadon maradt kézfejét homlokára szorította –, mert szombat délutánonként nekem kell megvernem – és itt egy számára ismeretlen fiú, egy másik oldalági unokatestvér neve következett –, ugyanis nem tanul, és a szülei engem kértek meg erre a szívességre. Fölmutatott a szemmagasságban falba vert két kampóra: ide kötik ki.
     Nem időztek hosszan a fészerben. Kisurrantak a kertbe, ahol a többi lány komámasszony, hol az olló-t játszott a tolószékes felügyelete alatt. Már leszállt az este, amikor meghallották a vacsorára hívó szót. Anyja szólt ki értük: „Kislányok, vacsorázni!” és ő a tanyáról való visszatérésük óta először, talán a szokatlanul tágas tér, vagy a fákra, bokrokra, földtúrásokra, fűre telepedő sötét szorongató közele miatt, felismerte benne a régi csengést, és elszorult tőle a torka. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább neheztelése terhét, hogy idegenek között otthagyták őket a tanyán, meg kell már nekik bocsátania. Félt, hogy sírni kezd, talán bepanaszolja unokatestvérét a fészerben hallott történet miatt, de visszafogta könnyeit. Nem futott viszont a többiekkel, várta, hogy kijöjjenek érte, nézte a távolodókat: a hajfonatok, lábszárak, hátak sötét, kapkodó vonala mintha búcsút vett volna tőle. A vacsora után még lovaskocsira szálltak. Ez volt az utolsó év, hogy a belvárosba is beengedték a fogatokat, így hát a bakon a vendég- látók régi kocsisával, hazáig gördült velük a hintó.

További bejegyzések