Takács Zsuzsa: Múlt század

    Ami másokkal történt, mintha velem történt volna. Az én emlékeim mintha egy idegen emlékei volnának. Megpróbálom kiásni, mint valami romhalmaz alól a betemetett fényképet, és megvilágosodni látom a hátteret, amit nem láttam soha. Egy pályaudvaron megcsapja orromat a mozdonyfüst szaga; hét-nyolc éves kisfiúvá válok, 1917 körül jár. Rokonlátogatásra visznek egy Kassa környéki kis faluba. Nagybátyám szénával felhintett padlásán alszom, tucatnyi unokatestvér-rokongyerekkel együtt. A tető résein át kilátok a csillagos égre, az állomásra befutó mozdonyra gondolok. Magam előtt látom, ahogyan tajtékzik, dülöngél, haragja csaknem szétveti a vashengert.
    Négyéves anyám helyett állok kamaraerdei házuk fürdőjében. Államat felvetem, hagyom, hogy apám az orromra pöttyintsen egy kis szappanhabot, nekem énekel, szívem kalapál a büszkeségtől. Havas szánútról szól a nóta, arról, hogy férjhez megy már a nagyságos kisasszony. Apám két év múlva már halott. Követi egy éve halott anyámat, akiről egyetlen emlékem marad: körbeüljük az ebédlőasztalt, a hat bátyám és én, és kakaós tejbegrízt kanalazunk. Anyám melléhez húzza a fejemet. Talán a búcsú gesztusa volt ez? Hatéves koromtól idegenek között hányódó árva vagyok. Ezerkilencszázharmincegy februárjában, amikor az iskolából hazafelé széllel bélelt ballonomban átmegyek a Margit hídon, megkapaszkodom a korlátban, lenézek a Duna jegére, átfut rajtam a gondolat, hogy levetem magam a mélybe. És ezen az sem változtat, hogy később három gyerekem születik, s a férjem és én kitartunk egymás mellett, amíg a halál el nem választ minket.
    Még iskolás sem vagyok, amikor a szüleim tanyára visznek a nővéremmel együtt, és anélkül hogy elmondanák nekem, mi vár rám, ott hagynak minket néhány hónapra kis cselédlányunk béresgazda családjánál, hogy a háborút követő ínséges hónapokban ne éhezzünk és fagyoskodjunk Budapesten. Ez már az én életem. Kétségbeesés fog el, ha egy szál dróton lengő villanykörtét látok azontúl bárhol, vagy a légypapíron vergődő legyek halálsikolyát hallgatom. A bivalyok sárban dagonyázó, lomha járása, hirtelen szoborrá merevedése rendszeresen visszatér álmaimban, ilyenkor felülök az ágyban, és bámulom a sötétet. Megtanulom, hogy bárhol és bármikor otthagyható vagyok. Gyerekkorom talán első erotikus emlékét egy egyetemista koromban látott Wajda-film, a Menyegző hívja elő.
    Ülök későbbi férjem mellett a Puskin mozi vörös bársonyhuzatú székében, de valójában a régi lakodalmas ház udvarán lézengek a többi gyerekkel együtt. A menyasszony helyébe képzelem magamat, arcomon kigyulladnak a várt és rettegett gyönyör rózsái. (Az ajtó kicsapódott, az ifjú pár szökött, sarkában a vendégek hujjogatása. Sírni akart, de nem tudott, arccal a falnak fordult, rátapadt, görgette homlokát a hulló mészben, míg átvérzett a vasalt lepedő, s a vágy fejét szárnyába temette az ablak előtt vonagló nyári ágon.) Álmosan figyelem a hosszú lócán a feketébe öltözött vénasszonyokat, egyikük megsajnál, fejemet az ölébe vonja és elalszom. Néhány hónap után, amikor már az osztatlan iskola elsőse vagyok, megjelenik értünk öltönyös, városi apám, és mintha mi sem történt volna, magához ölel és hazavisz minket. Otthon keresztkérdéseket teszek fel anyámnak, mindenre megfelel, de biztos vagyok benne, hogy egy gonosz mostoha ül az édesanyám helyén, hiszen az igazi sosem adott volna idegenbe.
    A nővéremmel állok sorba egy hentesüzletben 1952-ben. Megnyúzott nyúl, a cég reklámja, fölaggatva a pult fölött. Merőn nézem a sűrűn erezett, nyálkás, barna húst, az izmok kötegeit. Nővérem el akar rángatni onnan, de nem engedem magam. Szüleim kívánsága szerint orvosnak készülök (pedig a zenén, Adyn és Baudelaire-en kívül más nem érdekel igazán), meg kell szoknom a legrettenetesebb látványt is, mondom a nővéremnek. Átélem irántam érzett viszolygását, büszkeség és szégyenkezés fog el: a mindentől és mindenkitől való különbözés tudata. Tekintetéből kiolvasom (és osztom a vádat), hogy mindenáron akarom is a különbözést.
    Anyám, a mindörökre árva, helyteleníti a döntéseimet. Nem szereti a barátaimat, barátnőimet, nem örül annak, hogy az orvosi helyett végül a bölcsészkarra járok. (Ha van tiszta arc, az övé, ha van márványsima homlok, vállak és hát, ha vannak szürke szemek és törökös szemöldök, ha vannak porcelánfogak, ha van szeretet, mely megvallja övéit, nem kérdez, nem panaszkodik, az övé, az övé.) Fél, hogy elveszít, fogalmazom magamban. El kell hát menekülnöm otthonról, hogy megmaradjon a lelkem szabadsága és a kettőnket összefűző szeretet. Amikor férjhez megyek (korán és rosszul), anyám azt álmodja, hogy benn égek egy házban. Gyerekeink megszületése után, válásunk idején, rájövök, hogy jóslata – bizonyos értelemben – bevált. De a szívem mélyén azt is tudom, hogy ami volt, örökre megmarad. Egy megterített asztal körül állunk mi négyen. Két és fél éves lányunk kezében néhány sóspálcika, a kisebbiket karomba fogva az asztal fölé hajolok, igazítok valamit a terítéken; férjem fehér ingben és zöld pulóverben mellettünk áll. Vendéget várunk.
    1988-ban, mindenszentek estéjén, nem is este, éjszaka már, a három hónapos amerikai távollét után először találkozom szerelmemmel egy kölcsönkért lakásban. Önfeledtségünk, könnyeim a hosszú aszkézist követően. A házunktól néhány lépésnyire elbúcsúzom tőle a villamosmegállóban, és ahogy belépek a kertkapun, apám lépteit hallom magam mögött. Gomolygó ködnyalábok vesznek körül minket: „Helyesen élsz!” – sóhajtja-suttogja fél éve már halottam. Hajnal felé azt álmodom, hogy kézbesítőnk, egy fiatal, alkoholista nő kezembe ad egy levélköteget, apámtól érkezett, mondja, míg távol voltam. A borítékok összetapadtak, megpróbálom szétválasztani őket, de pókhálóként szétfoszlanak a betűk a kezemben.
    És végül egy 2016-os álom (anyám halála után 25 évvel). A Böszörményi úton hazafelé tartok (ki tudja, hol járok mostanában?). Az önkormányzat előtt a padon magányos nőalak ül. Ül, mint aki hosszú időre rendezkedett be, mint akinek nincs hova mennie. Ránézek, és elszorul a szívem: anyám az. Semmit sem változott, amióta utoljára láttam. Egyidősek lehetünk. Költözz hozzám! – mondom, és, bár meg is ijedek könnyelmű mondatomtól (szegénykém, ezentúl mindenbe beleszól majd), eszeveszett boldogság fog el.