Ez a világvégi hely a szívemhez közel
esett mindig. Isten lakott a végességben:
egy alkalmi ölelésben, az ajtók nyikorgásában,
a bolyhokban, a szöszökben, a pihékben,
a hosszú szögben beeső napfényben.
És ha váratlanul el is tűnt ez az éles,
de mégsem sebző napsütés, visszatért
a következő ősszel, a bomlás kezdetén
mielőtt elégetett volna engem is, égett
leveleit forgatva távozott, s ígérte,
eljön az én időm, és én vártam,
bár alig hittem lángoló ígéretét.
Újabban mégis kiábrándulást érzek,
untat ez a kényszeres ismétlődés.
A letörölt, teleírt és ismét letörölt
táblán szekerek rázkódása, edény-
csörömpölés, ülések vörös kárpitja,
rajta a bebugyolált, szüntelen születő
újszülöttek. Az ablakokon át egyre
messzebbre nézek, tekintetem a puszta
lejtőre, mint légy a légyfogóra, úgy tapad.
Mert betelt az idő és alászállt velem,
szemeim nem kívánnak látni, mint eddig.
Hogy nézzen mindenem, és ne nézzen,
kívánom, hogy nézzen a szájam,
a fülem, a kezem. A beeső napfény
hegyesszögében a bolyhokkal, a párákkal,
a szöszökkel és pihékkel együtt nézzek
és ne nézzek. Mert félek egyedül.
