Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban?
Mondtam: koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy,
és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.
Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett, és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki,
hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.
