Áll egy oszlop, áll egy fa –
a fény háromszögében így – többé soha.
Ki hordja vissza a port,
az elfújt évszakot? Helyén egy tó,
egy gyár, egy belövés.
Magad előtt rúgtál egy kavicsot,
– ki emlékszik másnap önmagára? –
a kő a dombról elgurul,
a domb szögesdróttal elkerítve.
Csak a láng, a láng kék magja,
aki kezét belemossa,
aki arcát hozzászorítja,
jár az időn – végtelen vízen,
jövőből múltba – átlép a helyeken;
de ujjainknak nyomtalan,
de kiáltása hangtalan.