Takács Zsuzsa
(Budapest, 1938. november 23. -) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár.
Élete
Édesapja Takács József, jogász 1944-ben Szolnok polgármestere volt, a háború után a Széchényi Könyvtár könyvtárosaként dolgozott, később az Akadémiai Könyvtár jogi tanácsadója lett. Édesanyja Rupp Irén. A család 1942-ben a Kassa melletti Jászóra költözött, majd 1943-ban elköltöztek onnan.
Gimnáziumi tanulmányait a Veres Pálné Gimnáziumban végezte, 1957-ben érettségizett. Az Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, ahová polgári származására hivatkozva nem vették fel. 1957–58-ban párhuzamosan a Színművészeti Főiskola és az ELTE Bölcsészettudományi Kar vendéghallgatója volt. 1958-tól 1963-ig spanyol és olasz irodalmat hallgatott az ELTE-n, 1963-64-ben anyanyelvi lektorként dolgozott a havannai egyetemen. 1995-ben PhD fokozatot szerzett spanyol filológiából.
1964-2001 között spanyol szakosoknak tanított diplomáciatörténetet és társadalmi ismereteket a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Olasz, spanyol, katalán, francia, angol költőket fordított. Keresztes Szent János Összes versét és válogatott prózáját 1992-ben adta ki az Európa Könyvkiadónál.
2007-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta.
Férje Lengyel Péter író volt (1962-1980). Két lányuk vanː Lengyel Anna (1969–2021) és Lengyel Zsuzsa (1971.)
Munkássága
„Két vonását emelném ki : hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit. – írta Takács Zsuzsa első verseiről Pilinszky János A költőnő 2008-ban, a Ménesi Gábornak adott interjúban a következőképpen fogalmazza meg ars poétikáját: „1958-ban jelent meg Pilinszky Harmadnapon című kötete, akkor én másodéves bölcsész voltam. Azt mondhatnám, hogy ez a vékony kötet teljességgel elnémított, bár egy kívülálló számára ez teljesen értelmetlen, hiszen még egyetlen sorom sem jelent meg. Önmagamhoz képest némított el ez a kötet, elolvasása után másképp gondoltam a versekre, az életre, az előttem álló jövőre. Az írás lehetősége megváltoztatta körülményeimet, átformálta a szüleimhez fűződő szoros kötődést, befolyásolt abban, ahogyan az elszakadni vágyás késztetésére házasságot kötöttem. Saját kezembe vettem a sorsom irányítását, már amennyire ezt az akkori időben nagyobb megalkuvások nélkül meg leetetett tenni. Másrészt a versírás valóságos mámora fogott el. Nem voltak nagyra törő, túlzott reményeim a lehetőségeinkkel kapcsolatosan, de annál megvesztegethetetlenebbé váltam a magam megfogalmazásaival szemben. Nem hittem többé, Pilinszkyt olvasva, hogy helytelen a világos látásra való törekvés, azaz nem akartam többé elkendőzni, megszépíteni érzéseimet, a többiekről és a magamról alkotott képet.”
Bodor Béla kritikus így jellemzi a költőnő művészetét:
„A közvélekedés szerint Takács Zsuzsa költészete pályájának első szakaszát nézve az Újhold poétikáját követte, folytatta és újította meg. Ekkoriban szinte kizárólag szabad verseket írt, de a hosszabb sorokból építkező, kissé ünnepélyes hangvételű szövegek közé ingadozó sorhosszúságú, impulzívabb darabok illeszkednek. Vagyis az előképet nem követő forma a legkevésbé sem prózai: zenél, ível és lüktet, csak éppen egyedi megalkotottsággal, tehát nem egy már eleve meglévő mintát töltve ki, mint a strófikus formák. Ezzel szemben második költői periódusában, melyet a Viszonyok könnye, a Tárgyak könnye és az Utószó anyaga alkot, kialakított egy jellegzetes, rugalmas, mégis kötött versidomot. Ez volt az az emlékezetes „pszeudo terzina”, melynek sorai egy-egy versen belül nagyjából ugyanolyan hosszúak, de nincs kötött ritmusuk, nem szigorúan adott a szótagszám (inkább gondolatritmus ez, mint metrika), és szinte soha sincsenek rímek. A Tárgyak könnyében és az Utószóban a téma mindvégig ugyanaz: egy szeretett személy – előbb beteg, majd haldokló – szenvedéseinek együttérző leírása, a szenvedő és a szenvedés szembesítése a tehetetlen részvéttel, vagyis elvesző és elvesztő viszonyának analízise, ennek a kapcsolatnak a pszichológiája és anatómiája. Ugyanakkor arra is érdemes odafigyelnünk, hogy a korábbi kötet, a Viszonyok könnye egy boldog szerelem kibontakozásáról és végéről, az azt követő gyászmunkáról szól, a másik kettővel szinte egynemű hangvételében, beszédpozícióiban. A harmadik pályaszakaszra érve a költő azonos esztétikai kulcsok szerint, változatlan élmény- és emócióanyag feldolgozásával, de megújult alapelvek alkalmazásával szerkeszt versvilágot és önreflektív könyvműveket; magabiztosan lép át műfaji határokat, majd semmivel sem kisebb magabiztossággal tér vissza újra az elhagyott területre, a vallomásos énbeszédként konstituálódó, aránylag rövid versek világába, fantázia-játékai, álom- jelenetei révén újítva meg pályakezdő költészetének poétikai eljárásait. ” Novelláskötében, A megtévesztő külsejű vendég-ben önéletrajzi motívumokat fedezhet fel az olvasó.
Kötetei
Némajáték, Szépirodalmi, Budapest, (1970)
A búcsúzás részletei, Szépirodalmi, Budapest, (1977)
Tükörfolyosó, Szépirodalmi, Budapest, (1983)
Eltékozolt esélyem, Szépirodalmi, Budapest, (1986)
Rejtjeles tábori lap, Móra, Budapest, (1987)
Sötét és fény kora, Magvető, Budapest, (1989)
Viszonyok könnye, Jelenkor, Pécs, (1992)
Tárgyak könnye, Jelenkor, Pécs, (1994)
Utószó, Jelenkor, Pécs, (1996)
A bűnök számbavétele, Jelenkor, Pécs, (1998)
A letakart óra, Magvető, Budapest, (2001)
A trójai faló szépsége, Magvető, Budapest, (2001)
Üdvözlégy, utazás!, Magvető, Budapest, (2004)
Jaj a győztesnek!; Vigilia, Budapest, (2008)
A test imádása. India; Magvető, Budapest, (2010)
A megtévesztő külsejű vendég. Önéletrajzaim; Magvető, Bp., (2012)
Tiltott nyelv, Magvető, Budapest, (2013)
A sóbálvány; Magvető, Bp., (2017)
A Vak Remény. Összegyűjtött és új versek; Magvető, Bp., (2018)
Spirálfüzet. Kamaszlányversek 1987–2021; Magvető, Bp., (2021)
Átkelés a Szuezi csatornán; Magvető, Bp., (2024)
Folyóiratok, publikációk
.Július, halálom, születésed, Új írás, 1970/ 1.
Jászol melletti éjjelek, Új írás 1972/ 9.
Hónapok, várakozás, Új írás 1972/ 2.
Ha megérkezett, Új írás 1972/ 9.
Az emlékezés előttről, Új írás, 1970/7.
Előszó, Új írás, 1973/12.
Versek, Jelenkor, 2002/11
Ha láttál, tudod, hogyan élek, Jelenkor, 2004/1, Ménesi Gábor
beszélgetése Takács Zsuzsával
Versek, Jelenkor, 2004/1.
Online művek
Ragyogó trón, versek, 2000, 2000/7-8.
Foszló kötél, Liget, 2004/5.
Versek (A látogató, A karácsonyi vendég, A virágok példája), Alföld, 2000
Kétes kimenetel, Alföld, 1999/4.
Találkozások (részlet), Liget, 2003/1.
Művei a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján
Kritikák
Székely Magda: A szabad vers új hullámában, Élet és Irodalom, 1971/12.
Lengyel Balázs: Második kötetes költők (3 költő) Élet és irodalom, 1971/12.
Tandori Dezső: „…De hiszen felnőtt! hát vigasztalan” Új Írás, 1984/6.
Rónai László: Eltékozolt esélyem, Jelenkor, 1987. 7/8.
Rapai Ágnes: Beavatás, Könyvvilág, 1989/5.
Schein Gábor: Takács Zsuzsa: Viszonyok könnye, Vigilia, 1992. okt.
Báthori Csaba: Rítus és szabadság, Holmi, 1993. augusztus
Bodor Béla: A múlás-jelenség, Élet és Irodalom, 2001. 6. 15.
Kertész Irén: Baljós ketyegés, (Takács Zsuzsa: A letakart óra), Mancs, 2001/48.
Lator László: Ki írja, hogy csinálja?, (Takács Zsuzsa: A letakart óra), Jelenkor, 2002/11.
Dérczy Péter: A bátor szív, (Takács Zsuzsa: Üdvözlégy, utazás), Élet és Irodalom, 48. évf. 44.
Díjak és elismerések
Robert Graves-díj (1984)
József Attila-díj (1988)
Déry Tibor-díj (1989)
Forintos-díj (1993)
A Spanyol Királyság érdemkeresztje (1997)
Weöres Sándor-díj (1997)
Radnóti-díj (1998)
Szinnyei Júlia-emlékdíj (1998)
Weöres Sándor-díj (1998)
Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (2003)
Édes Anyanyelvünk Pályázat I. helyezés (2004)
Alföld-díj (2005)
Kossuth-díj (2007)
Artisjus irodalmi díj (2014)
Hévíz-díj (2018)
AEGON művészeti díj (2019)
Szépirodalmi Figyelő-díj (2019)
HUBBY – Az Év Gyerekkönyve – díj (2022)
Szinva Irodalmi díj (2023)
