Keresés
Close this search box.

Takács Zsuzsa: Az idegen

(L ’Étranger )

     Tizennégy éves voltam, 49-et írtunk, a tél a végéhez közeledett, és én a felrobbantott Erzsébet-híd lába alatt, egy kőhalom tetejébe felkapaszkodva köveket dobáltam a zajló Dunába. Veszélyes és százszor megtiltott szórakozásom volt ez, minden alkalommal megfogadtatták velem otthon, hogy nem teszem, de nem tudtam ellenállni a csábításnak. Azon a bizonyos délutánon is ezzel töltöttem az időt, amikor, mintha egy másik bolygóról ereszkedtek volna alá, csipkegalléros, vörös bársonyruhás, nagyjából velem egykorú ikerpár, egy lány és egy fiú jelent meg a parton egy pórázon vezetett kölyökkutyával. Abban az időben mindenki szedett-vedett öltözékben járt. Én, fiú létemre például hosszú, lányos télikabátot hordtam, és nem egyszer láttam barátaimon fakórózsaszín, nővérüktől örökölt atlétatrikót a tornaórákon. Érthető tehát, hogy először azt hittem az ikrekről, hogy gyerekszínészek vagy netán grófi csemeték. Izgatottan vártam a folytatást. Ők azonban a legcsekélyebb jelét sem adták annak, hogy észrevettek volna. Lehet, szólnom kellett volna a fiúnak, aki felkapaszkodott a kőhalom másik oldalára, hogy vigyázzon, mert a lazán rakott törmelék könnyen megindulhat alatta, de nem szóltam. Alkalmas követ keresve éppen lehajoltam, amikor tompa robaj és két egymásra felelő kiáltás harsant. A fiú belezuhant a vízbe, az ár már sodorta is a Duna közepén meredező roncshoz újra és újra fölbukó alakját. Harmadszorra már nem kapálózott; párhuzamos karjait magasba nyújtva, mint aki egy föntről leeresztett kötelet készül elkapni, enyhe fordulatot tett és végleg elmerült. Sikoltozó testvérét és a kutyát a parton gyülekezők elvezették.
     Gyakran érzem úgy, hogy nincsen emlékezetemben egyetlen beíratlan, gombostűfejnyi hely, hogy ami megtörtént, csak arra vár, hogy üvegkoporsójában felüljön, kikeljen, járkáljon, megtörténjen újra. Három éve élek ismét szülővárosomban, és nemrég a magam számára is váratlan döntéssel úgy határoztam, hogy egy időre még maradok. Meghosszabbítottam hát rendkívül előnytelen szerződésemet az irodával. Döntésem általános meglepetést keltett. A kollégák, akiknek az utóbbi hónapokban az irigység valósággal a hangjukat vette, olyannyira, hogy még a köszönést is alig tudták kipréselni a torkukon, most vállamat veregetve puhatolják, mi is volt a fordulat oka, de semmire sem jutnak, hiszen én magam sem tudom, miért mondtam le a marokkói kiküldetéssel járó Unesco megbízatást. Családi okokra hivatkozom e bizonyos levélben, de ilyen okok nincsenek; feleségemtől elváltam, gyerekem nincs, apám, akinek halálos betegségére utalok, évek óta halott. Csak arról lehet szó, hogy sorra rombolom le a magam és a külvilág között valaha fölhúzott hidakat. Az íróasztalomon heverő papírokra hibásan és vaktában firkantom oda a telefonszámokat, és a könyvespolcról találomra kivett olvasmány lapjai között felejtem fontos postáimat.
     A megbízatásom lemondását követő egyik éjjelen álmatlanságtól kínozva, karosszékemben elnyúlva ültem a tévé előtt channel-cruising a város szennyezett, zajos magjától távol, bérelt lakásom tágas nappalijában. Távirányítóm gombját nyomogatva szeltem át a csatornákat, és az erotikus- és akciófilmek csúcsidejében a széttárt combok, a bakancsos, csizmás lábak, az ellenfél arcába, altestére célzó rúgások kavalkádja láttán, ha azoktól nem is teljesen, de csaknem mégis függetlenül rémület fogott el; magamtól féltem. Belőlem kiválva, mellettem állt a titkos merénylő, figyelt, sértegetett és destruktív ötletekkel gyötört. Először csak futó, majd egyre sürgetőbb késztetést éreztem arra, hogy a sötétség leple alatt végezzek magammal, hogy az ablakot felszakítva kivessem magamat a bokros, kivilágítatlan, a bejárathoz vezető kertszakaszra. Felpattantam karosszékemből, felgyújtottam a lakásban található összes villanyt: olvasólámpát, falikart, csillárt. Az álmukból fölvert tárgyak körbe vettek, és én védelmező közelükben lassan megnyugodtam. Minek siettetni az úgyis közelgő halált? – kérdezgettek kezemhez simulva. Utazásaim során, hiszen egész életemben úton voltam, nem egyszer kellett az éjszaka közepén hagynom el egy-egy szállodát, várost. A tisztálkodószerek, borotvám, alkalmi ajándékaim alkalmi családomnak, könyvek, később a szemüveg, lepkesúlyú számítógépem tekintetét rámszegezve várt a többnyire nádfonatú, hosszú üvegpolcon, az Elektrolux hűtőszekrény tetején. Szerettem ugyanazon szállodalánc hoteljeiben lakni, mert ismertem szobáit, bútorait, a posztert a falon, a hűtő gazdag ital- és szegény ételkínálatát. Nem akartam otthon lenni a világban, szüleimmel már gyerekként országról-országra, városból-városba költöztünk, hivatásom meg végleg elszakított holmi gyökerektől, de ennyi melegségre mégis szükségem volt.
     Hajnal felé nyomott el az álom, de négy óránál többet akkor sem alhattam. Az irodában semmit sem vettek észre, kivéve egy fiatal kolléganőt, aki elhatározta, hogy démonaimtól megment, és ezért a nők furcsa logikáját követve üldözőbe vett. Vele töltöttem a délutánt, de a mozi után, álmosságomra hivatkozva haza is mentem, és egyvégtében tizenkét órát aludtam. Másnap a metró végállomásán, ahol a gyors célbajutás érdekében, viszolygásomat legyűrve viszonylag sűrűn megfordultam, összetalálkoztam régi barátommal, akivel egyik napról a másikra barátságunk egy félreértés miatt kimúlt. Szakasztott azon a helyen állt, gyűrött, kinőtt öltönyében, ahol én is várakozni szoktam, ott ahol az utolsó kocsi ajtaja nyílik, ahonnét észrevétlenül be lehet lépni és ki lehet szállni a városközpontba vezető mozgólépcsőhöz a legközelebb. Karját összefonva magasodott a villamossínek fölé, pillantása méricskélte a szakadékot. Nem tudom, a szája mozgott-e közben, de úgy láttam, hogy a sínekhez beszél. Nem tudom, rossz lelkiállapotom tette-e, de elképzeltem, hogy önmagamat látom a mélység felé magasodva, és biztos voltam benne, hogy a következő perc a zuhanás perce lesz. Időközben azonban közelébe értem és társalgásunkra készülődve figyelmeztettem magamat, hogy ne kérdezzem a családja felől, mert hallottam, hogy megnősült és nyomorék gyereke született. A köszönés rövid formulája után valamit azonban kérdeznem kellett, hogy némaságából valamiképp kimozdítsam, s erre a közben befutó szerelvény alkalmat is szolgáltatott. Nem szállsz be? – kérdeztem, és akkor befelé irányító kézmozdulatomra: belépett. A következő állomáson azonban azonnal ki is szállt. Van, hogy minden összejön – az ajtóból váratlanul még visszaszólt nekem, de kezét hárítólag fölemelve elejét vette annak, hogy esetleg vele tartsak.
     Gyanítottam, hogy a peronon marad és kivárja a következő szerelvényt. Megfordult a fejemben az is, hogy talán erőnek erejével együtt kellett volna maradnom vele, hiszen összeomlása szemmel látható. Közöny volt, vagy szótlansága feletti sértettségem, hogy tovább utaztam sorsára hagyva őt? Este fölhívott orvosom, hogy másnapi találkozónkat lemondja, mivel be kell mennie a rendőrségre egy betegének öngyilkossága miatt. Minthogy a doktorral terápiás beszélgetéseink során szívélyes viszonyba kerültem, kérdéseimre hamar kiderült, hogy a baleset ugyanabban a metrómegállóban történt, ahol barátom kiszállt; alig néhány perccel azután vetette magát a sínek közé egy szerencsétlen. Önvádtól és kétségbeeséstől elfulladt hangon mondtam ki barátom nevét, hogy vajon ő volt-e az áldozat. Dehogy! – válaszolta meglepődve az orvos – egy régi nőbetegem volt, akinek ikertestvére néhány évvel a háború után a Dunába fulladt.

További bejegyzések