Takács Zsuzsa: Az emlékezés mikéntje

Ugyanaz az érzés lehetett:
a gyönyör és a fájdalom keveréke,
ami elfogta Phaidont, amikor
Szókratészt hallgatta a halála előtt.
Csakhogy ő nem tudott görögül, emlékezete
sötét volt, egy barbár nyelven
írt és olvasott. Ugyanazt érezte mégis,
amikor kezébe vette egy újszülött
fejét, és látta a derengést még a fej körül.
Vagy amikor az öreg irodalmárt kísérte
haza, aki a legalkalmatlanabb
pillanatokban elsírta magát,
az ötvenkilences villamoson például,
vagy amikor megfelelő padot kerestek
az üres parkban, és leültek beszélgetni.
Mintha függöny söpört volna végig
a hirtelenjében ácsolt színpadon.
Hallotta az egymást szólító árnyakat,
a közeledő léptek roppanásait,
azaz: emlékezett mégis.