Takács Zsuzsa: A (vak)remény

A remény, melyet a jövőbe
vetettünk, tanúskodik majd mellettünk
talán. Odalép a bírói pulpitushoz,
esküre emeli kezét, majd ránk
mutat. Bíztak bennem, mondja,
és ha ő szól, igazát kétségbe vonni
ki merné? Pedig létezését is
tagadják általában, és aki
hivatkozni szokott rá: az ünnepi
szónok hazudik, mert arra számít,
hogy a számonkérés idején hallgat
a remény, hiszen vak, és a fényes nap-
világnál végrehajtott gaztetteit nem látta.
De amikor fehér ruhájában belép
a remény az utolsó tárgyalóterembe,
és arcunkon széthordja vesékbe
látó tekintetét, megnyugodhatunk,
mert másféle látásról van szó.