Takács Zsuzsa: A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb
helyeken. Ha egyedül voltam, vagy mással
– de egymagam. Ha éreztem, semmire sem
jutottam, és szégyenem túlél, mint Kafka hősét,
odajött hozzám, és fölemelt. Nem mertem ránézni
sosem. Egy ködkép arcát faggatni ki merné?
Máskor meg testet öltött, sejthettem csak,
hogy ő az, mert nem volt nála a fehér bot.
Két szikla között járt a kifeszített kötélen.
Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.
Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,
de elért végül a szomszéd magaslatra.
Odakiáltottam neki: ne gyere vissza, Vak,
mert lezuhansz, és halálra zúzod magadat!
De láttam, hogy visszafordul; figyeltem, hogy
zuhan. Hallottam a sikoltását, labdáztak
és véreztek vele a sziklák; ütöttem volna
én is: minek a cirkuszi mutatvány!

Aztán a többiek után siettem. Észre sem
vették, hogy lemaradtam, nem látták
szétzúzott arcomat. Így telik el majd az életem,
gondoltam magamban, és búcsúzóul
fölnéztem a csúcsra: a kifeszített kötélen
újra ott csúszkált és egyensúlyozott.

További bejegyzések