Takács Zsuzsa: A maszkmester

     Z. élt-halt a maszkokért. Jobban szerette őket, mint a nőket és férfiakat, az úszást, a tavaszt és a ribizlidzsemet. Pest belvárosában, egy lakásnak alig nevezhető szoba-konyhás odúban látta meg a napvilágot 1938 novemberében. Az ötvenes évek legelején a szoba-konyhát Z. apja elcserélte a ház udvari frontján álló másfél szobás, félkomfortos viceházmesteri lakásra, és a félszobát műhellyé alakította. Őseik mind így cselekedtek volna, Lisszabonban az 1755-ös Nagy Földrengést csaknem sértetlenül túlélő Alfama negyed szűk utcácskáinak legszűkebbikében, vagy Rómában a Botteghe Oscurén, de akár Isztambulban, az Aranyszarv-öböl mentén sorakozó faházak szüntelen nyöszörgő gerendái alatt, a Hasköy negyedben. Z. egyetlen gyerek volt, ahogyan szép-, ük-, déd- és nagyapja is, az összes Z.-k, akiknek apja kivétel nélkül egyetlen fiúgyermeket nemzett a mindig és mindenhol kétes jövőnek. Nem mondhatni mégsem, hogy ingerszegény környezetben növekedett volna. Bölcsője fölött a huzatos alkóvban az ősök szülővárosáról készült rézkarcok, fotók, hajózási térképek, világító földgömbök, jelmezek és maszkok lógtak-lebegtek. Z. kísértet alakban visszajáró őseitől tanult meg portugálul, olaszul, bolgárul és törökül, az ő gesztusaikat másolta anélkül, hogy tudomása lett volna nyelvzseni mivoltáról és léleklátó képességeiről. Szépapja, aki időskorában a vasárnapi kockajáték után a Barrio Alto meredek lépcsőin kaptatott a frissen felhúzott toronyépületben működő Santa Justa liftig, fennhangon idézte szépunokájának képzelet szülte kedves költője, Fernando Pessoa verseit.
     Az ötvenes években, Magyarországon a tömeges kitelepítések idején apja a nép ellenségeinek díszmagyarjait, hímzett pártáit, kacagányait, kordováncsizmáit vásárolta fel potom áron, de mivel minden a nyakán maradt, taktikát változtatott. Vasöklű munkás- és szegényparaszt-kesztyűket-gúnyákat-bocskorokat szerzett be, tangóharmonikát és balalajkát, sztálini álbajuszt, lenini kecskeszakállt, gyerekcsináló svájcisapkát, és többtucatnyi drótkeretes szemüveget. Kínálatát bővítendő patikus barátjához, a rendszer különösen ádáz ellenségéhez fordult. Az idős férfi a nyilas időktől fogva fáradozott az abszolút arclemosó krém kikísérletezésén, de mindhiába. Z. felkérése épp kapóra jött. A szurrogátumból tenyérkérgesítő, körömkoptató krémet kevert ki a fizikai munkát hírből sem ismerő ingadozó értelmiségieknek, szorongásoldó hallucinogéneket dobozolt a politikai továbbképzésre irányított tanácsi dolgozóknak, a nyílt pártnapok résztvevőinek pedig hangszálgyulladást előidéző pasztillákat préselt. Z. üzlete virágzott. Télapó és a fenyőünnep között, valamint az év legsötétebb napján: december 21-én, mely egyúttal Sztálin születésnapja is volt, az egymás sarkát taposó kuncsaftokra tekintettel ruhaipari szakmunkás fia segített a boltban. Éppen egy szétesett álbajuszt csirizelt, amikor megcsörrent a telefon. Maga a Magyar Írószövetség titkára jelentkezett. Jelmezbált terveznek szilveszterre, mondta fojtott hangon, és szeretné megszemlélni maszk- és jelmezkészletüket. Z. felajánlotta, hogy az ebédszünetben az Írószövetség rendelkezésére áll. Kitette az ebédszünet cédulát, lehúzta a redőnyt, kikészítette a pultra a gyolcsingeket, a teljes szemüveg-kollekciót, pipákat, ceruzahegyezésre és szalonnaszeletelésre egyaránt alkalmas bugylibicskákat, pörge kalapokat, üzbég fejfedőket és az írónőknek szánt arcpirosítókat, szemöldök kihúzására szolgáló széndarabokat, török bugyogót, továbbá egy rekesznyi kisdobos- és úttörőnyakkendőt kék, illetve vörös színekben. A díszmagyarokat, lengyelkéket, a fehérorosz emigránsok emlék- és kegytárgyait rejtő ládákat egy föld alá ásott kétszer hatméteres titkos üregbe lökte a bojtos kardok, lornyonok, vuklik és tupék doboza mellé. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, ujjaival malmozva várakozott. Fél egykor megzörgették a redőnyt, Z. kinyitott. A zegernyés udvari derengésből egy bőrig ázott férfi alakja bontakozott ki. Belépett a bejárati ajtón.Megszemlélte a kínálatot, kiválasztott tíz szemüveget, egy tucat nyakkendőt, rámutatott a teljes pipakészletre, egy-két álszakállra, -bajuszra, aztán szórakozottan turkált az ingek, szoknyák és bugyogók között. Z. sürgött-forgott, szorzott és összeadott, majd ceruzáját a levegőbe szögezett akasztóra lógatva várakozott. Az ember azonban nem nyilatkozott meg. A rossz sztálinizmus helyett talán a jó leninizmus alternatíváján töpreng? Esetleg Aczél Tamás, Kovai Lőrinc, Darvas József, Illés Béla éves jövedelme jár az eszében? – kérdezgette magában Z. Végül a titkár ráemelte kidülledt szemét, és bizalmasan a füléhez hajolt: – Békaember-öltözéket keresek a saját méretemre – suttogta. Z.-nek szeme se rebbent, hallott már róla ugyanis, hogy milyen furfangos módon igyekeznek disszidálni egyesek nyugatra.
     1962 táján az idősebb Z. váratlanul eltűnt a fia látóköréből (mint hívei elől 1578-ban Sebestyén király az Alcácer Quibir-i csatában). Ezt követően az ifjú Z.-nél házkutatást tartott a karhatalom, lefoglalták a láthatatlansági mellényeket, a sárga tengeralattjáró csónakot, a száz mérföldet lépő csizmát, a perzsa repülőszőnyeget. A szervek – mint feletteseiknek rádióadójukon jelezték – semmi gyanúsat nem találtak. A központ utasítására, biztos, ami biztos, Pobedájukba lökték Z.-t és vele a lefoglalt tárgyakat. Mivel a dicta dura (a kemény diktatúra) akkor fordult dicta blandába (lágy diktatúrába), egy ujjal sem bántották. Kihallgatása alkalmával mindössze harminchat óráig kellett mozdulatlanul állnia egy penész csipkézte fal előtt, de aztán ülhetett kedvére, még vízhajtó fahéjas tejbegrízt is adtak neki. Öt nap múlva szabadon engedték, és hiánytalanul visszaszolgáltatták a test és lélek jelmezeit. Kiszabadulása után Z. megnősült, és fiút nemzett a jövőnek.