Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla. Éjjel történt, itthonról már négy hónapja távol, egy kisváros egyetemi campusán, társbérletben egy baszk diákkal, aki kerek fejű, égő szemű honfitársaival rendszeresen lakásunkon tartotta nem egészen ártatlannak tűnő megbeszéléseit, sűrű cigarettafüstben, hihetetlen hangerővel tárgyalva részleteit egy megemlékezésnek, melyet a nemzetükön esett sérelem kerek évfordulójára készítettek elő. Számtalanszor hittem már, hogy egymásra rontanak, de ez sosem következett be, felugrálásuk, a rövid és határozott, szinte futva megtett léptek inkább a közös akció feletti lelkesedést mutatták. Azon a bizonyos estén is ki akartam menni közéjük, hogy legalább öt-tíz percre megzavarjam őket, és a vendégre való tekintettel meg a csak rájuk tartozó ügy miatt felfüggesszék vitájukat, hogy végre csönd legyen. Ráadásul egyikük a szobámmal közös fal mellett ült, és idegességében lábával döngette a földet. Kimentem volna, de hirtelen csönd lett, meghallottam az épület ajtajának csapódását, és örömmel nyugtáztam, hogy végre elmentek mind, és akkor az eddigi gyakorlat szerint napokig lakótársam sem kerül majd elő. A vágyott csöndben átadhatom magamat szokásos ábrándozásaimnak, hacsak a miénkkel szomszédos lakosztály tévékészüléke meg nem szólal, amelyet, ha itthon tartózkodik, reggeltől késő éjszakáig üzemeltet egy helybeli diák. Ezúttal azonban túl későre járt már, és tévéadás sem volt.
Visszafeküdtem hengeralakú párnámra. A lazán leeresztett redőny résein beszivárgott a kinti világosság, láttam a súlyzó gömbjére olvadó lámpafényt, szél fújt odakint, a pálmafa ágait a kandeláber égői elé hajtotta, a fény valósággal körbecirógatta a gömböt, mint egy gyerekfejet. Időnként a simogatás elakadt, görcsösen, kutatva zökkentek a fényujjak a fejecskén. Kezem megrándult, ahogy ez az álomba zuhanás előtt történik néha, és leverte az éjjeliszekrény szélére tett, kinyitott Ecce Homo-t, egy ideje legkedvesebb olvasmányomat: „Mondjunk igent az életre – ezt olvastam benne a legutóbb – a legridegebb, legkeményebb megpróbáltatások között is.” Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam végig életemben. Köztük van minden esetre egy Borges, aztán a Közöny, és talán ott lesz majd Nietzsche is. Az olvasás előtt ma este még gitároztam is. Rendkívül könnyen tanultam meg játszani egy barátomtól, akivel együtt terveztük éveken át a diktátor szobrának felrobbantását. Később robbantás nélkül eltűnt a szobor és eltűnt a diktatúra is, mintha eltüsszentették volna. Valósággal csalódtam, legalábbis abban az értelemben, hogy évek szorgalmas munkája veszett kárba. Olyan erősen foglalkoztatott a feladat, hogy nemcsak a robbantóanyagok kémiájában, hanem a robbantás világtörténetében is szakértővé nőttem ki magamat. Hazafelé menet az iskolából, ha nem arra gondoltam, hogy apám milyen szemrehányással vár majd otthon (ki nem állhatta gyermekeit, anyám valósággal dugdosott előle minket, amíg kicsik voltunk), nos akkor a robbantó anyagok osztályozását végeztem magamban aszerint, hogy mennyi a reakcióidő, mekkora az anyagi vonzat, a zajkeltő hatás satöbbi. Én nem követhettem el azt a hibát, amit apám egy munkatársa elkövetett, amikor a vécében, egy mozielőadás után fölírta a falra, hogy „Vesszen Kádár!” Egy önkéntes rendőr fülön fogta és a pénztárba zárta a portással együtt, hogy így várják be, míg kihívja a rendőrséget. A szerencsétlen le sem mert ülni, bár a portás fölajánlotta az egyetlen széket, szinte vigyázzállásban várta be, hogy elvigyék. Én megúsztam a börtönt, és megmenekültem attól, hogy utónevelőbe kerüljek. Katona viszont voltam, és – sokak számára érthetetlen módon – ez volt életem legboldogabb időszaka. Lehet, hogy lusta vagyok, ahogy apám mindig is állította, tanulni viszont olyan gyorsan tanultam, adatot, szabályt, idegen szavakat, hogy nem kellett külön időt szánnom effajta kötelességeimre, nyugodtan, órákig ülhettem szobámban székemen vagy az ágy szegélyén, ha lehetett, teljes sötétben. Rádiósként, hatórás váltásban dolgoztunk hárman, a fennmaradó időben például ott tanultam meg olaszul, de a legjobb az volt, ha kivezényeltek gyakorlatra a többiekkel együtt, megmondták, mit csináljak, és anélkül, hogy döntenem kellett volna, csináltam valamit. Mondják, hogy az öreg katonák kínozzák az újoncokat, engem soha senki egy ujjal sem bántott, hiszen az egész században én voltam a legerősebb. Még a középiskola évei alatt testépítésbe kezdtem, hogy elüssem a tanítás délelőttjei között tátongó unalmat valami értelmes cselekvéssel. Akkoriban nem volt még kondicionálóterem, nem voltak testépítő gépek; súlyzókkal, expanderrel, futballozással és futással arányos és az ideálist meg nem haladó izomzatra tettem szert.
Idáig jutottam emlékeimben, melyek mindig csapatostul jönnek elő, többnyire a fenti sorrendben, mintha egy titkos ábécé szerint sorakoznának… a sötét birodalom előlépteti katonáit…, amikor nyomasztó álomba merültem. Üvöltésre ébredtem. Üvöltés vagy fuldokló horkanások voltak, nem tudom, hanyatt feküdtem, a nyál a torkomra csorgott, és majdnem megfulladtam tőle. Talpra ugrottam, torkomra szorítva a kezem, szinte fojtogatva magamat és föl-alá száguldoztam a szobából a konyhába, a fürdőszobába, aztán vissza és elölről újra mindent. Nagynénémről álmodtam, aki négyéves korában szomjan halt, s akit természetesen nem ismerhettem. Egész testemben borzadva tudtam mégis, hogy a csaknem hetvenöt évvel azelőtt az alföldi tanyán lejátszódó történet ez.(*) Hallottam a szemmel megvert gyermek esdeklését „egy kicsi víz”-ért, láttam az eltökélt szülők hárító kézmozdulatát. Az összetapadó ajkak, a cserepes nyelv reszelő, csikorgó hangot hallattak. Az volt az érzésem, hogy jelenlétemnek oka van, de láthatatlan és még megszületetlen nem avatkozhattam bele a történtekbe, hogy a szomszédos tanyáról jött kuruzslóasszony a „gyermek gyógyulása érdekében” hozott verdiktjét megmásítsam, hogy a szülők természetes ösztönükre hallgatva, megszegjék az ostoba tiltást, és inni adjanak végre a szomjhalál küszöbére érő, egyébként tizedik gyermeküknek. A lányka kettőjük között botladozott a lócába kapaszkodva a résnyi ablakon beszivárgó kedvetlen fényben. Gyenge ingamozgása, majd földre ereszkedése sejtette, hogy ez már az agónia. Végig kellett volna kísérnem őt gyermekésszel fölfoghatatlan magányában, ha már sorsán fordítani nem tudok. Az volt az érzésem, hogy már régóta keres, keresett otthon is egy éjjel a vaságyon, a kertünkben álló melléképületben, ahova néhány évvel ezelőtt kiköltöztem. Most, hogy megtalált, halvány reménye támadt, hogy végre inni kap, ujját rám emelve már-már a nevemet is kimondta, de én megrettentem attól, hogy megnevezzem, talpra ugrottam, és torkomra szorítva kezemet föl-alá rohangáltam. Így is hallottam tisztán, hogy apjának szólít.
(*) A történet eredeti változatát elmesélő ismerősöm maga is író. Nemrég jelent meg A lélekmadár címen regénye a Tinta Kiadónál (az ISBN száma: 9638562218, a megjelenés éve: 1997). [Agócs Károly. Bodor Béla jegyzete.]
