Takács Krisztina: Káin

képzeltelek napba, fába
léptemet, akárha látnád,
úgy vigyáztam… aztán tomboló
tüzet csináltam
örömben égve, figyeltem
füstje égig ér-e,
megnyílik-e majd a fény
és benne – oktalan remény –
remegve, porbelepte, út-
csigázta szomjas elme
megtalálhat –
állok mégis kint
szűkölve, mint az állat,
állok én is – és nem értem –
gyilkosok közt tettenérten