Már jónéhány szádról lopott fáklya-szót
forgatok a számban, szemed beszédes
villódzásától beszélhet rég szemem,
mozdulásaid visszfénye táplál
mint kenyér, belőled élek
fél reménymarasztó éve már.
Mert lármás hétköznapokkal ha sújt
az év, csöndedbe burkolózom,
és ha könnyeket szitál a gond, – olyankor
arcom arcéledhez képzelem
és hajamba tűzök ajkaidról
egy-egy temetetlen, fénnyé vált mosolyt.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
