Porból égbe kapunk, s mind
építünk valamit
csontig megkötözötten.
Arcról az arc lemosódik,
kézből a kéz kiszakad,
rakjuk a tornyot közben.
Néha mosolygunk. Néha
emlék-tükrökön át
lépünk. Nyúlnak a távok.
Kiknek az arcát lestük
néma szemekkel, már
szöknek a régi barátok.
Bábeli álmunk együtt
teljesedett, – most más
vágyak mákonya ringat,
s folyton késve keressük:
vajh ki bogozza ki majd
összezavart szavainkat?
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
