Tanári pályám során minden reggel úgy keltem fel, hogy türelemre intettem magam. Hatkor csörgött a vekker (később a telefonom), nem vágtam a falhoz. Kiömlött a reggeli kávé, nem káromkodtam. Ha lekéstem a buszt, nem dobtam utána kézigránátot.
Az iskolában, ahol dolgoztam, a jövő feltörekvő generációja várt. Csupa hormonális kísérlet, akik a gravitációt, a hangszálak tűrőképességét és a tanár idegrendszerét vizsgálták.
– Tanár úr, a kutyám szétrágta a tankönyvet. Kapok újat?
– Tanár úr, miért kell ezt tanulni?
– Tanár úr, ön hány éves? És miért?
– Tanár úr, miért nem megyünk inkább ki az udvarra?
És én türelmes voltam. Néha még mosolyogtam is – a jó tanár már csak ilyen. Közben folyamatosan magyaráztam. Újra magyaráztam. Aztán még egyszer, más szavakkal is elmondtam.
Szünetekben figyelmesen végig hallgattam a kollégák sirámait. Lyukas órában udvariasan válaszoltam a kedves szülők érdeklődő leveleire: „Az én gyerekem miért kapta a beírást, amikor más is…?”
Hazatérve az iskolából bólogatva végig hallgattam a feleségem aznapi munkahelyi problémáit. Minden nap felhívtam anyámat, és félóráig hüledeztem azon, hogy milyen rosszul aludt az éjszaka és persze azon is, hogy milyen tragédiák történtek a nagyvilágban.
Az anyósom soha nem érkezett. Az anyósom bevonult. Persze váratlanul. Mint egy kisebb hadjárat ellenem:
– Én ezt nem így csinálnám.
– Bezzeg az én időmben…
– Nem akarok beleszólni, de…
– Szegény unokám, látom, nem kap rendes nevelést. Persze, a suszternek lyukas a cipője, a szabónak meg lyukas a feneke. Mondjuk, a tanárnak is…
És én türelmes voltam vele—a béke kedvéért. Olyan türelmes, hogy ha a türelem fizetőeszköz lenne, én finanszíroznám az országunk államadósságát.
Aztán egy nap időpontra mentem az orvoshoz. Pontosan érkeztem. Sorszámot húztam. Leültem. Vártam. Tíz perc. Húsz. Negyvenöt. Az ajtó mögül nevetés hallatszott. Mozgás semmi. Türelmes voltam két órán át. Akkor valami megmozdult bennem. Egy apró, eddig ismeretlen szerv az agyamban: a felháborodás agyalapi mirigye.
Kopogtam, majd benyitottam az ajtón:
– Elnézést – mondtam még mindig udvariasan, de éreztem, hogy a hangom kissé megremegett –, időpontra jöttem.
Az ápolónő rám sem nézett.
– Legyen türelemmel.
És ekkor valami eltört bennem. Nem látványosan. Nem ordítva, törve-zúzva, csak sziszegve, remegve, szavakként hangsúlyozva:
– Én… egész… életemben… türelmes… voltam…
Az ápolónő felnézett.
– Akkor ez magának menni fog.
Hirtelen minden elsötétült körülöttem. Amikor újra kinyitottam a szememet, egy hatalmas, aranyszínű kaput láttam a távolban, de a fölötte világító neonfeliratot messziről is el tudtam olvasni: MENNYORSZÁG. A kapu előtt hosszú sor kanyargott, de ez már egyáltalán nem zavart. Jó helyen voltam, nem volt hová sietni, türelmesen beálltam a sorba.
A kapuban Szent Péter várt rám mosolyogva:
– Á, tanár úr! Nagyon örülök, hogy látom. Magára itt fontos feladat vár. Maga fogja ápolni a rózsakertemet. Tudja, a türelem… Ha, ha, ha…
– Ám legyen, csak ne kelljen többet tanítanom. De egyáltalán, minek ide rózsa?
– Hogy rózsás legyen a hangulat! Ha.., ha.., ha. De várjunk csak! — Szent Péter a kezében lévő jegyzetfüzetben lapozgatott. — Maga túl korán van itt!
– Álljak vissza a sorba? Nem gond. Ez a sor nekem már meg se kottyan.
– Nem, nem. Vissza kell mennie a földre, még nem jött el a maga ideje.
– De én nem akarok!
– Pedig muszáj lesz! De türelem! Még látjuk egymást. See you later! Ha.., ha.., ha…
És most újra itt vagyok, és türelmesen várok. Hogy mire? Higgyék el, mindig van valamire. Most éppen arra, hogy a novelláim megjelenjenek a Dunapart oldalán.