T. Lach: Apám tyúkja

Apám kis autószerelő műhely a város szélén állt, egy poros mellékút mellett. Belül minden olajszagú és olajfoltos volt: a padló, a szerszámok, a munkapad, még a villanykapcsoló is. A falakon meztelen nőket ábrázoló poszterek lógtak, amelyek valami csoda folytán szintén olajfoltosak lettek, pedig elvileg senki nem nyúlt hozzájuk. A kuncsaftok rendszerint megbámulták őket, még az odatévedt nők is vetettek rájuk egy-egy gyors, irigy pillantást.
Anyám is látta őket mégsem volt féltékeny. —Ha ez okoz neki örömöt hát nézegesse —mondta. Azon a bizonyos napon azonban valami megváltozott Apám gondolkodásában.
A műhely ajtaja kitárult, és belépett egy nő. Nem egyszerűen csinos volt, hanem olyan, akire az ember másodszor is ránéz, hogy megbizonyosodjon róla, valóban létezik. Magas sarkú cipője élesen kopogott a betonon.
— Jó napot — mondta. — Olajcserére lenne szükségem. Mennyibe kerülne?
Apám először csak bambán nézett. A szeme lassan a fal felé fordult, majd vissza a nőre. Nem akarta elhinni. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a mosoly. Csak élőben. A plakáton szereplő modell állt előtte.
Igaz, a valóságban a nő kissé más volt. A photoshopos utómunka finomított néhány részleten, de az alapok – a gyönyörű alak, a csábító tekintet– vitathatatlanul megvoltak.
— Hatvanezer forint — nyögte ki végül Apám. — Ha itt hagyja az autót, délutánra kész lesz.
A nő szeme végigsiklott a műhelyen, majd megakadt a saját képmásán a falon.
— Nahát — mosolyodott el. — Egy rajongó?
Apám követte a tekintetét.
— Hát… mondhatjuk úgy is.
— Tudja, vannak ennél sokkal jobb képeim is — mondta a nő játékosan. — És ez magának remek reklám. Elmondhatja mindenkinek, hogy én is ide hozom az autómat. Cserébe megoldhatnánk az olajcserét kedvezményesen. Mondjuk… ingyen.
—Nézze az anyag nekem is pénzbe kerül, de mint szólna egy 50% kedvezményhez?
A nő elhúzta a száját:
—Maga mindig ilyen szűk markú?
Apám ezen egy kicsit megsértődött ezért viccesen odavette: —Kedves hölgyem? Esteleg egy ebédre ne hívjam meg? Tudja, mint a cég reklámarcát.
— Lehetséges. — jegyezte meg a nő immár hűvösen, miközben végigmérte Apámat. — De előbb mindenképp kezdjen a kezével valamit, mert az rémségesen néz ki.
Apám hirtelen magához tért.
— Laci! — kiáltott hátra. — Tegyél ki szappant a mosdóba! És vedd már ki a kolbászt is a hűtőből!
Aztán visszafordult a nőhöz, már-már büszkén:
— Szereti a kolbászt friss kenyérrel? Van hozzá lila hagymám is.
A nő szeme szikrákat szórt:
— Hogy maga mekkora egy bunkó paraszt — Megfordult, beszállt az autójába, és olyan gázt adott, hogy a kavicsok szétfröccsentek a műhely előtt.
— Hé! — kiáltotta utána Apám. — Meg sem kóstolja? Igazi parasztkolbász!
A válasz a távolodó motorhang volt.
A műhelyben csend maradt. Apám lassan visszanézett a falra. A plakáton a nő ugyanazzal a csábos mosollyal nézett vissza rá. Mozdulatlanul. Tökéletesen. Elérhetetlenül. Apám nézte, nézte egy darabig, aztán odalépett, és egy hirtelen mozdulattal letépte a posztert. Majd az összes többit is a műhelyben.