Már épp elhittem, hogy örök minden buborék.
Pont azok, miket te fújsz szalmaszál kezeddel.
Néztem, ahogy magasba repülnek,
égig érő nappal játszik színük,
felérve is gömbölyödnek.
Szavakat csomagoltál bele.
Mindnek íze volt,
de ha félrenéztem elpukkant mind,
szivárvány esővel le a földre.
Úgy itta be, mint én,
beszívódott a bőröm alá,
és fázva kerestem valami kabátot,
hogy elrejtsen a szappanhab alatt.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
