Már épp elhittem, hogy örök minden buborék.
Pont azok, miket te fújsz szalmaszál kezeddel.
Néztem, ahogy magasba repülnek,
égig érő nappal játszik színük,
felérve is gömbölyödnek.
Szavakat csomagoltál bele.
Mindnek íze volt,
de ha félrenéztem elpukkant mind,
szivárvány esővel le a földre.
Úgy itta be, mint én,
beszívódott a bőröm alá,
és fázva kerestem valami kabátot,
hogy elrejtsen a szappanhab alatt.
Visszamászott a farkas az óceánba, meggondolta magát. Hiába lehetne fenevad, hiába fenne kardot, kaszát. Valami visszahívta őt, valami kín feszítette puszta szólongatta vagy üldözte kővár
Hallod a cinkét? Húzza zenédet, É-mollban szólhat mától az ének. Záporcsepp csókol alvó kanálist, bársonyát bontja a fűzfaág is. Hallod a cinkét? Élet e trilla,
(A meghasonlottság éneke, slóka-ritmusban) Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után, feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
