Szelíd szivárványszínekben játszó reménysugárként tűnik elő gyermekkorom karcolata életem egén.
A véget nem érő kékségben apró bárányfelhőként úsznak tova az emlékek, maguk után hagyva a múltba- kacagó pöttyös labda pattogását, a fülig érő boldogság mosolyát, a végtelenbe repítő láncoshinta figyelmeztető csörrenését és az óvónéni aggódó tekintetét.
Egy apró fehér báránykán megpihenve újból érzem a házilag kevert vaníliafagylalt fenséges ízét és illatát. Látom, ahogy arcom vicces fintorba fordul, amint nyelvem hegye a citromos gombóc tetejébe ér.
Hallom anyu távoli hívogató hangját a templomkertből, ami a legjobb búvóhely volt a földkerekén: zöld mező, derékig érő friss fűillattal; öles oltalmazó fák oszlopai; végül éltető eső nyomán burjánzó bokrok szoros szegélyt alkotva mind körül. Nini, kivillan egy kis piros szoknyaszegély a barnás ágak ritkás fedezéke közül. Ipi-apacs! – hallom az évek távlatából is tisztán, élesen.
Egyszerre a tanterem falai között ülök a padban fészkelődve, mint ki mindjárt indulni készül. Hívogat a napfényes udvar, a beintegető levelek azt susogják, és a párkányra szálló galambok is azt turbékolják szüntelen: szünet! Csengetnek, s én már repülök is utánuk, gondtalanul nevetve, mint kinek eszébe se jut, hogy egyszer majd – az akkor még végtelennek tetsző, távoli jövőben -, fel fogok nőni – a jelenbe.