(József Attilára emlékezem)
Szegényen írt szegénynek,
fölös szavakkal nem papolt,
örült kenyérnek, víznek,
ha olykor sors kegyeltje volt.
A zavaros Duna csak folyt tova,
mint sorok közt rejtett kikötő,
hullám sodorta parttól otthona
a messzi, szabadságsziget-jövő.
Tükre a múltnak, a nincstelen,
nem kér sokat, ruhátlan árva,
kialudt mécsesnél írt költészete
alulról néz a puccos fényárba.
Üzenet sorok közt rímeit faragta,
tűzben daloló kopott ruhák fénye,
versekből szőtt meleg takaróval
száműzött a fagy jeges fölénye.
Forró ének zeng kihűlt végtagjain,
körötte virágzó napsütés ragyog,
Attila örök, szívekben lángoló sorai
nemzedékek zászlóin lobog.
