Szívünk dobban éltetőn, szabadon,
Lelkünk szárnyalása a végtelen.
Testünk mégis börtönbe zárva,
Ajándék-életünk leéljük élettelen.
Építjük erős várainkat egyre,
A napfény útját díszes rácsok szelik.
Friss-virágillat a széllel, ha szállna,
Hétlakattal lezárt ajtónkba ütközik.
Tesszük mindezt hittel énekelve,
Így jutunk a mennybe emberek talán?
A természetet letarolva, győztesen,
Vagy masírozunk a pokol rögös útján?
Erdő lágyan ringató ölét kiirtjuk,
Mocsokkal borítjuk az éltető vizet.
Az ég szabad-madarai a földre hullnak,
A természet fellázad, s mindezért megfizet!
