Hőség verejtékében úszó képzetek,
Tenger hullám hordaléka terhetek.
Múlt bajára gyógyírt kérő holnapok,
Fásult arcok, fájdalomba sajgó tagok.
Hol szeretetben a gyűlölet füstje kavarog,
Nem szállnak ott csillagfényű angyalok
Munkába sietők közt, ti lézengő ritterek,
Szebb jövőt hiába-vár álmokba nézzetek!
Egyre csak bámulom, a zúgó áradat
Hogy sodor emberekből néma árnyakat.
Elvesztett a büszkeségre szült öntudat,
A vissza nem fordítható döntő pillanat,
Érző szívünk első, e világra dobbanása,
Az ember megismételhetetlen képmása.
A lelkek világa, hol koldusok az árnyak,
Hol vágyak a tettekkel kézen fogva járnak.
Míg végtelen határain túlra vakhittel vetül,
A gyenge végül bús magányra kényszerül.
Árnyékokból kitaszíttatott szabad akarat,
A gyávákat magához sötétség keble öleli,
Rövid, szánalmas, nekem-ez-jutott életével,
A sosem-várt halált ki sírva dédelgeti.
Hideg verejtékben úszó hiába képzetek,
Tenger hullám-sodorta mocska terhetek,
Múlt bajára gyógyírt a holnap késve már,
Fájó lelketek a megváltás angyalára vár.