Acél cipőben járnak a percek,
lépteik szívemre bilincset szögelnek.
Minden egyes lüktető ütem nyomán,
rablánc feszül lelkem sajgó zugán.
Süket világba kiáltok hangtalan,
nézlek a semmiben, csendesen, zajtalan.
Folt vagy az elmémbe festett kép közepén,
kerete a por, emléked benne a szín.
Forgószél tekeri örvénnyé a napot. Tenyerében ki-ki amit kuporgatott a hídra viszi. A vízbe beleejti; nincs már semmije. Eddig se volt semmi, hát fordul, elmegy.
A túl-közelből-szólás biztosan megzavar. Bársonyt borít a sebre. Pompás vöröse aztán erősen patakzik. Persze a késő este, a gyönge pillanat ideje veszélyes, mikor a gyanakvás
Csucsa felé épp így élhette meg a májust Ady Endre, s mintha nagy barna szemével nézném a magas szorosra kéken záruló eget, melyben az erdők
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
