Szűcs Péter Pál: Vis maior – a nő

Nem erre az ölelésre vágyott. Egyáltalán nem vágyott semmilyen ölelésre, csak hát annyit unszolták már mindenfelől. Lépj tovább! Ismerkedj!
Ha lehet egy ölelés távolságtartó, ez pontosan az volt. Ákossal más volt. Nem ölelgették ugyan egymást szakadatlan, de Ákos ölelése valódi otthon volt. Olyan csigaházas otthon, amit szívesen cipel magával az ember és csak belebújik, ha éppen úgy van, hogy bújni kell. Ákos viszont beleszeretett a szemben ülő lányba. Azt mondta, felsőbb erő. A sors küldte.
Akkor engemet ki küldött? Maja így mondta, engemet, mert amikor ideges volt, bölcsődialektusa támadt és felsírt benne rontatlanul és eredetin a származás, vagyis a beszéde megtelt Dunántúllal. Én a nagy ő-nek mondtalak téged – és az mindegy is, hogy – mindenkinek, de legfőképpen magamnak. És mifelénk nem szokás hazudozni!
Az idegen ölelésben elöntötte a honvágy. Az este folytatása ezzel végérvényesen eldőlt. Magától értődő természetességgel, mint amikor a tüdőbe beáramlik a levegő és az apró alveolusok (léghólyagok) milliónyi kapillárisán át a belégzéssel bejut az oxigén a vérbe, majd a kilégzéssel távozik belőle a szén-dioxid, teremtett biológiai automatizmussal, észrevétlenül és bűntudat nélkül ereszti szélnek a test a szükségtelen molekulákat, ilyen észrevétlenül ürült ki az idegen ember és a vele töltött néhány óra is Maja aznapjából, egyetlen kilégzéssel.
Maja nem várt csodát, nem remélt ópiátos bódulatot ettől a találkozótól és nem is haragudott miatta senkire. Sem a férfira, sem saját magára, de még az unszolókra sem. Közben figyelte saját magát. A kirakat mindig legyen rendben, gondolta. Fegyelmezetten rendezte arcának minden rezdülését, ne jelenjen meg rajta semmi bántó, semmi kritikai. Viselkedett. Az ismeretlen férfi szellemes volt és egyáltalán nem kellemetlen társaság. Csak hát … olyan … redős a kezefeje. Maja tudta jól, itt, Pesten kézfejnek kell mondani, de otthon kezefeje. És ez a négy ’e’ benne otthon négyféle. Ákos eleinte rendre helyesbítette Maja ösztönösen használt otthonról hozott kifejezéseit, mire végül maga is sokat fölszedett ezekből. Afféle összekacsintós nyelv fejlődött ki közöttük, mint ahogyan törvényszerűen kialakul egy belső használatú beszédbeli közös nevező az egymást szerető, egymással szoros közösségben élő emberek között.
– Kezefeje.
– Kézfeje. – javította Ákos.
Maja emlékezete a néhai párbeszédet visszhangozta, miközben az idegen férfi redős kézfejére feledkezett. Úgy kellett elpiszkálni, elkergetni róla a tekintetét. Tömzsi ujjak, rövidre csonkolt körmök. Ákosnak szép keze volt. Szép, értelmiségi keze, hosszúkás, vékony ujjai és ápolt körmei, sosem tövig nyesve.
De vajon ez most már mindig így marad? Az, hogy Ákos vezetékneve ezután Bezzeg marad? Bezzeg Ákos.
Holtomig, holtáig. Csakhogy Ákos nem halt meg. Nagyon is él.
Maja már eléggé megszokott egyedül. A lakás, ahol hét évig kettesben éltek, a válás óta egészen megtelt Majával. Jobb híján belakta egyedül. Hazavágyott. A magányos lakás volt az otthona. A magány volt az otthona. Hazavágyott a magányba. Magány utáni honvágya támadt a kávézó asztala és az idegen férfi redős kézfeje mellett.
– Kézfej!
– Kezefeje! Igenis kezefeje! Ahol az embereknek kezefeje van és nem kézfeje, ott az emberek nem válnak el! Érted, te rohadék!? Ott a házasság Lifelong guaranteed!
Az idegen férfi számára mutatott közömbös arca mögött Maja forrott. Haragudott Ákosra, aki úgy támadta meg még itt is, hogy hiányzott az idegen férfiból. Nem volt ott az idegen férfi idomaiban, mozdulataiban, szavaiban. Hiány formájában tolakodott oda az asztalhoz.
Nemmísztee!! – Otthon így zavarják el a pimaszkodó kutyákat láb alól. Belső hangja ráförmedt a pimaszkodó hiányra.
Az idegen férfi rétest rendelt. Na persze ennek semmi köze sincs ahhoz a dunántúli réteshez, amit Maja a nagymamájától megtanult. Persze Ákos kedvéért.
Ezt megtanulhatnád te is! – mondta Ákos egy alkalommal, amikor meglátogatták a nagymamát. Az a boltilapos szar az csak olcsó reprója az eredetinek.
Megtanulta. Mint ahogyan azt is, hogy szenteste a rántott pontypatkót nem szabad forrón letakarni, mert visszapuhul a bundája és akkor „már étkezés előtt olyan, mint emésztés után”. Ezt apu mondta anyunak egy rövid, visszafogott basszamázás után, azon a bizonyos néma karácsonyon, amikor apu és anyu egyszer nem szerették egymást.
– Nem kellett volna úgy kiakadni! – mondta utóbb anyu – Én csak jót akartam, melegen tartani a halat.
– Na! Hát pont ezt nem kellett volna! Letakarni. Akkor nem akadtam volna ki. – mondta utóbb apu.
Apu csak kétszer nem szerette anyut, egyszer tehát a néma karácsonykor és egyszer, amikor anyu Zuglóban elnézett egy jobbkezes utcát éppen akkor, amikor paszitába jöttek anyu húgához. Autó törött, húsleves borult, az anyagi kár jelentős, személyi sérülés nem történt, igaz, ez csak egy hajszálon és apu béketűrésén múlott. Apu úgyis inkább szemmel ölésben kiváló, mint utcai harcban. Valamint polgári elégedetlenségben és az anyu elleni lázadások kirobbantásában.
– Hát miért kell nekem vezetni mi? – védekezett anyu.
– Te jártál Pestre egyetemre nem?
– Ja! Villamossal a Kiskörúton de nem kocsival a világvégén.
Aztán ez a harag is hamar ellobbant és a füstje gyorsan kiszellőzött apu és anyu közös levegőjéből. Sok év után már nevetve emlegették ezeket az eseteket. Maja azt hitte, a házasság az az intézmény, amiben mindenféle casus belli idővel mosollyá oldódik.
Maja tehát tudott rétest nyújtani, tudta, hogy nem szabad forrón letakarni a rántott húst és figyelt a jobbkezes utcákra is. Mindezeken kívül még azt is tudta, mi a szemantikai különbség a metonímia és a szinekdoché között, sőt azt is, hogy Ákos orrsövényferdülését előbb-utóbb meg kell operálni, mert egyre hangosabban horkol miatta. És elképzelt életük végére még azt is eltervezte, amikor az egyikük majd arra riad egy éjjel, hogy a másikuk egy megadó, utolsó sóhajjal, a test végső elernyedésével befejezi az életét, egyúttal a házasságukból is kilép, méghozzá az egyetlen legális úton. És ha lehetne majd választani, ő inkább az elmenést választaná és nem a maradást.
Az idegen ölelés fojtogató volt. Rápréselte ezt a nagy és tehetelen emlékcsomagot, amiről úgy gondolta, majd kibontakozva az idegen karokból az egész, mintegy varázsütésre megszűnik. Udvariasan, de sietve búcsúzott el azt remélve, nem kell magyarázatot adnia, miért nem lesz a találkozásnak folytatása. De a helyzet nem volt vele ennyire nagyvonalú. Ő maga viszont annál inkább a helyzettel. Mert az „egyáltalán nem érdekelsz és ez nem is fog változni”, és „a nem szeretném, ha a redős kezeddel megérintenéd a bőrömet, mert egy aligátorteknős nyakára emlékeztet, amitől kiráz a hideg” mondatok helyett az „esetleg felhívhatlak” kérdésre higgadt mosollyal felelt.
– Ne fáradj. Nem lenne értelme. Vis maior. Felsőbb erő.
Hazafelé az utcán a magassarkú lépések bekopogtattak az éjszakába. Az ég megállt, figyelt, ki lehet odakinn. Maja lépdelt a csillagok széles kapuja felé és a végtelen pontok között egy ismeretlen csillagkép, egy égboltmagas kérdőjel világított előtte.