A sikeres nőkkel nem az a baja a férfiaknak, hogy sikeresek. Hanem az, hogy a legtöbb esetben a siker modern formájához szükséges érdekérvényesítő képességek mindegyike, mint a magabiztosság, a határozottság, a harctéri nyomulás, a dominancia, a satöbbi satöbbi, de elsősorban a dominancia átszivárog a szerelmi kapcsolatukba és rossz irányba változik meg tőle a férfi-női egyensúly. Mivel ezek a tulajdonságok érzelmi hagyományainkban inkább férfi attribútumok, ezért könnyen az történhet, mint nálunk, ha túlságosan azonossá válnak a pólusok, elkezdik egymást taszítani. A nemek közötti poláris tér engem taszított ki hamarabb, de előbb-utóbb mindenképpen szétesett volna. Ákos így magyarázta, ha bárki érdeklődött a válása felől.
A szemben ülő lányról egészen addig diszkréten hallgatott, amíg valaki konkrétan rá nem kérdezett. Senkiben sem akart ellenszenvet kelteni új szerelmével, Klárival szemben.
Tudod, a praktikum a romantika gyilkosa. Márpedig Maja egy idő után már csak praktikus dolgokkal foglalkozott, ráadásul túlzó kényszerességgel. Úgy téve, mintha a munkája mellett nem jutna ideje másra, mintha egy házaspár élete is csak akkor lenne tökéletes, ha paragrafikus szabályrendszert követne, száműzve minden emberi puhaságot és rugalmasságot. Mint egy kirakott Rubik kocka, amit soha nem forgatnak át, nem kevernek össze, majd raknak ki újból, hanem csak a poros polcon őrizgetik kirakott állapotában. Mi értelme van így a játéknak?
Ákos obligát mondatai készre csiszoltan és csendben, mint egy felajzott bonviván a színre lépés előtt a takarásban, úgy várakoztak a végszóra, állandóan élesítve. Ki voltak gyakorolva, be voltak próbálva. Nem értette miért, de elfogadta, hogy magyarázkodnia kell az ismerősök előtt. Úgyis elmúlik, ezt remélte. Ha valaki Klárit is szóba hozta, először csak mosolygott, majd meghatottan mesélni kezdett.
Leült velem szemben szeptember elsején, és én egyáltalán nem tudtam mit beszél hozzám a szájával, mert közben azt suttogta a szemével: én vagyok az! Addigra már rég elenyészett a házasságunk Majával, csak húztuk, mert egyikünk se akarta a másikat megbántani. Márpedig sem erőből, sem megszokásból nem lehet szeretni. Hiába ész, erő és oly szent akarat, tudatosan, kigyakorolt mozdulatokkal lehetetlen a boldogságot megalkotni.
Idegen szemmel nézve úgy tűnt, Ákos túlságosan is szereti vállon veregetni magát. Ő maga ezt nem gondolta sem érdemtelennek sem túlzónak. Szerinte sokkal tovább őrizgette megkopott házasságának egykor volt fényét, mint azt kellett volna, olyan sokkal tovább, hogy ezért másoktól is elismerést érdemelne. Ezt a nem létező fényt ragyogtatta a külvilág felé, mintha otthon is minden ebben a fényárban, mint maradéktalan boldogságban úszna. Pedig nem volt fény. Ráadásul nem egyedül nem volt boldog, hanem Majával együtt nem volt boldog. Márpedig, ha együtt nem volt boldog, akkor Maja sem lehetett az. Maja belesüppedt a holtomiglan-holtodiglan kényelmébe. Ezért nem akart válni sem. Ezért nem észlelte a bajt, a végzetes megszürkülést. Persze ettől még Klári így is úgy is leült volna Ákossal szemben a tanári szobában, csak az nem biztos, hogy a férfi az új kolléganő tiszta tekintetében akkor is megpillantotta volna-e a boldogság pislákoló esélyét, ha boldog a házassága. Ákos hagyta magát sodródni. Először is Klári figyelt rá. Kérdezett tőle. Ha nem kérdezett, akkor is érdekelte, amit Ákos mond neki. Reagált. Befejeződtek a párbeszédeik. Klári nem felelősségre vont, hanem érdeklődött. Klári nem utasított, hanem kért. Ezért aztán amikor Ákos Klárival volt, felfedezte magában azt a háttérben bujkáló, ismeretlen ént, aki cukkolja őt. „Látod!? Így is lehet lenni!” Pedig ez is ő maga volt. Ettől aztán otthon elcsendesedett, könyvekbe, filmekbe, hosszú csendekbe, mint pótcselekvésekbe menekült.
Maját nem figyelmeztette, nem jelezte a veszélyt. Jól tudta, ha szólna, felesége megbántódna. De azt is tudta, ha nem szól, végérvényesen elsodródnak egymástól. E két lehetőség közül választhatott. És nem volt elég saját őrlődése, még jöttek a kérdezősködések is.
Ákos nem igazán értette, vajon miért annak kell magyarázkodnia, aki végül elhatározásra jut és változtat? Miért kell egyáltalán magyarázkodni? Nem úgy hívják ezt a részét az életnek, hogy magánélet? Magán, azazhogy nem tartozik másra. Talán ez a sok magyarázkodás a penitencia a megnyert boldogságért.
„És monda az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” Hát ez az! Ezt a mondatot senki nem olvassa végig? Hozzá illőt! Hét év házasság. Plusz az előzetes. Először minden frankó, aztán lassan kiderül: nem hozzá illő. Különben is egyszerű matek. Mennyivel egyszerűbb dolga volt Ádámnak, mint Ákosnak, hiszen neki csak egyből lehetett választania. A hozzá illő esélyei egy csöppet megváltoztak a genezis óta, pedig még mindig csak az Á betűnél járunk.
Szerintem ez Maja szemszögéből nem ennyire vicces. Amikor valakiről így pattant vissza Ákos magyarázata, a férfi dühös lett.
Már megint ő! És még mindig csak ő! Ez valami nővédelmi beakadása a társadalomnak? És én? A jóban-rosszban hűségeskü arra is vonatkozik, amikor már csak a rossz van és a jónak esélye sincs? Amikor már végérvényesen megszűnt benne minden jó? Amikor már kijavíthatatlan? És biztos, hogy feltétlenül annak van igaza, akit elhagytak? Miféle ostobaság ez! A fényes karrierjéből az persze nem látszik a bírónőnek, hogy miközben a kirakat egyre puccosabb, befelé meg csak lapátolja be a szart, amit nekem kell szagolgatnom. Na. Kimondtam végre.
Ákos egy idő után aztán felismerte az érdeklődések alanyi természetét és egyre szarkasztikusabb lett. – Maja szerint házasság, szerintem Stockholm-szindróma. – Persze érezte, hogy ez erős, de szükségesnek tartotta az intimpisták leszerelésére. – Végül pedig teljesen közömbös szűkszavúsággal felelt. – Lángolt és füstté lett, elszállt a széllel. Elégett. Elég lesz?
Amire az idő elkoptatta Ákos mérges indulatait a faggatózásokkal szemben, képes lett átadni magát az érzésnek, hogy a Klári személyében ráköszöntött boldogságra koncentráljon.
De mire az idő végérvényesen elkoptatta volna, Klári megkérdezte: – Érdeklődnek még a megbotránkozóid?
A házasság bibliai jelentésével takaróznak mind, akik el akarják ítélni a válást és az elváltakat, főleg a válás kezdeményezőjét, okozóját. Azonosítják az elbocsátást a hűtlenkedéssel, a megcsalással, a szemérmetlen és bestiális árulással. Közben fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlott a négy fal között aminek nem kellett volna és mi nem zajlott, aminek meg kellett volna. Jellemtelenséggel bélyegeznek, pedig legfeljebb csak önzőséggel vádolhatnának, ami ugyancsak nem lenne igaz. Bár az tény, hogy a megnyert boldogság kárpótol a nehezebb út szenvedéseiért. De ez mégsem önzőség! Mindössze tehetetlenség egy felsőbb erővel szemben. Nem ezt hívják úgy, Vis maior?
- Varju Zoltan
