Szűcs Péter Pál: Mindennapi kenyér

Józsika bácsit mindenki ismerte a környéken. Méghozzá így: Józsika és nem Jóska bácsi. Soha nem látták őt senkivel, úgy értve, hogy látszólag se nő se gyerek nem tartozott hozzá. Azt se tudta róla senki, mivel kereste a mindennapi kenyérre valót. Egy aprócska utcában lakott, ami a tágas-árnyas Stefániáról nyílt. De ez is csak nagysokára derült ki róla, pedig egyáltalán nem tűnt titokzatos alaknak.
Aki a legtöbbet tudhatta róla a környéken, a sarki boltos Ilonka, akitől a férfi réges-régen a nevét is kapta. Hasonló korúak is lehettek. A bolt is régóta megszokott része az utcaképnek. Nemigen van olyan ember arrafelé, aki ne fordult volna még meg a Vegyes-Csemege feliratú kisboltban. Ilonka itt dolgozik kislány kora, azaz sok évtized óta. Mutatós lány volt valamikor, sőt sokáig. Magára húzta a férfitekinteteket és parázs szemsugarától sok kuncsaftban lobbot vetett a széptevő szerelmes költő, akik mind bókokba fogalmazták a vágyakozás líráját. Alig győzte visszautasító frázisokkal.
Józsika, te így kellesz nekem ahogy vagy. – mondta Ilonka az akkor még fiú számba menő fiatalembernek, amikor is az egy szál virágba kapaszkodva próbálta bebizonyítani mennyire komolyan gondolja a mindennapos bókokat.
De nem is a visszautasítás ténye ejtette a fiún a legfájóbb sebet, hanem az a „ka” a neve mögé ragasztva. Azonos korúak között ilyen kicsinyítésbe, efféle graduációba könnyen belesajdul az ember. Persze csak pillanatig.
Szeretőt milliót találok Józsika! De ilyen kedves vevőt? Ne rontsuk el a barátságot! Ugye? Én nem szeretném, ha elpártolnál innen Józsika! Én akkor vagyok itthon, ha te bejössz hozzám ezután is minden nap.
Na! Ilyen a jó üzletasszony! Talán nem egészen így, de efféle mondatokkal egy életre levette a lábáról a férfit. Aztán azt a „ka” toldást is megszokta, sőt már mindenki így kezdte szólítani a környéken: Józsika.
A mindennapos vásárlókkal továbbra is együtt jöttek a boltba a mindennapos bókok. Józsikáé is. A széptevő szavak pajkossága sem apadt, csupán ezután már kevéssé voltak annyira komolyan vehetőek, mint a virágszálas epizód előtt. Mindenesetre továbbra is hozzátartoztak a két ember játékos találkozásaihoz. Aztán a dekádok növekedésével a szép szavak ugyan megritkultak, de még a hetessel kezdődő évekre is maradt belőlük bőven.
Józsika, akire már csak azért sem illett a „ka”, mivel csaknem 190 centi magas volt, jött minden nap és jellegzetes bólintással lépett be a kis üzlet alacsony ajtaján.
Ilon! – „ka” nélkül, így revansolt a Józsikáért – Már több, mint húsz éve járok ide és ez az ajtó azóta ugyanúgy nyikorog. Nem kéne…
Az a jó Józsika! Ha háttal állok is hallom, hogy jött valaki.
Aztán kérés nélkül csavarta papírba a mindennapi kenyeret. A vásárlás árucsere része mellékesen zajlott, szavak nélkül. A férfi letette a pultra a pénzt, a nő szavak nélkül kiszámolta a visszajárót, ügyet sem vetettek erre, csak beszélgettek, mint egymással jóban lévő ismerősök. Időjárásról, politikáról, pletykákról, fociról (mert mindketten nagy MTK drukkerek voltak), de sose magukról. Jó tarsasága voltak egymásnak, mégsem tudtak egymásról szinte semmit. Ám ez a semmi sok mindenből adódott össze. Évek, évtizedek mindennapos találkozásainak felszíni foltjai ragadtak össze ezé a semmivé úgy, amint a csend vegyületében is egymástól megkülönböztethető hangok elegyednek. Ez a csendes semmi a ragaszkodás.
Ilon! Sört is kértem. – mondta egyszer a férfi
Nem adok Józsika! Azt vedd meg máshol.
Olyan határozott elutasítással szólt az eladónő, mint még soha. Ettől a férfi is elállt a további alkudozástól. Talán még az itallal is emiatt szakított. Nem derült ki soha, miféle bánatot akart Józsika italba fojtani. A nő viszont ahogy megsejtette a férfit cserkelő veszedelmet, azonnal megpróbálta elijeszteni azt. Mi ez, ha nem érzékenység és hűség? Mégpedig most már kétoldalú.
Aztán teltek a mindennapok.
Józsika! Felraknád ezt a dobozt, ha megkérlek, én már nem érem el. Elkezdtem összemenni.
A polcok plafonig rakva mindennel, csupán legfelül ásított egy doboznyi szünet.
És ki vette le? – heccelte Józsika bácsi
A reggeli udvarlóm. A 8 órás.
Jóízűen nevettek, talán a tréfán, talán az öregedésen, talán azon, hogy
Nekem már nemsokára úgyis kiteszik a pontot a mondat végére Ilon! Te meg még mindig itt sorakoztatod a kérőket! Hát ne panaszkodj!
A hosszú idő temérdek epizódot horgolt össze jó-ismeretséggé. Azok a mindennapi ötpercek, amikből könnyű kiszámolni, hozzávetőlegesen mennyi időt töltöttek ők kettesben összesen, levonva az ünnepeket, a kötelező zárvatartásokat, a nyári szabadságokat, mindez kiszorozva az évek számával, legalább 15000 perc jön ki, átváltva órákra és napokra egy élet alatt uszkve két hét együttlét. Nem is sok. Két hetet tölt el egy ember az életéből a szatócsával. Mintha egyszer egy úttörőtáborban együtt nyaraltak volna Zánkán. Na persze a mindennapos találkozások jóval komolyabb ragaszkodást alakítanak ki.
Ilonka néni, Józsika bácsi nem járt itt?
Nem.
Hát nem tudom, mi lehet? Nem volt nálam lottót venni, ami mindig pénteki programja, azután nem volt kint a meccsen sem. Mondták is, ha az öreg Józsika nincs kint, vagy bunda, vagy meghalt.
Ne vicceljetek ezzel! – rohanta le a trafikos fiút a kofaasszony – És ha tényleg?
A nagyvárosban elkeverednek az arcok, minél nagyobb a város, annál kevésbé ismerik egymást az emberek. A tömeg feloldja a személyazonosságot.
Kutatni, nyomozni kezdtek az öreg után. Mindenkinek volt egy mondata.
Nem láttam.
Ja! Az az öreg abban a szürke félkabátban?
Se kutyája se macskája az öregnek.
Ott lakik a tizenegybe.
Jópofa ember az!
Magának való egy pacák.
Nemigen beszél az senkivel sem!
Olyan alkesz forma nem?
Kocsmába nem jár. Legalábbis ide nem. Ha valaki, én biztos találkoztam volna vele.
Talán az ügetőre ment ki. Nem oda járt?
Valami tanár volt az öreg nem?
Nem ismerem.
Ilon kétségbeesett volt. Fel kell kutatni öreg barátját, meg kell tudnia mi történt, mert az nem rendes dolog, hogy már egy hete nem jelentkezett és erre több, mint 50 éve nem volt példa.
De nem tudom a nevét. – mondta Ilon és ezen maga is megdöbbent.
Eljutottak az aprócska utcáig, ahol szintén csak látásból ismerték a „Józsika bácsit”, akit már nem láttak egy ideje és valaki tudta, hogy valóban „Ott lakik a tizenegybe.”
A kapucsengő névtáblákon vezetéknevek: Hubay, Jónás, Dr. Blitz, Kelemen, Grünwald, Rózner, Szederjes, Kálmán és még egy másik oszlop is: Iroda, Rendelő, L-SY KFT., és üres táblák számokkal és még néhány vezetéknév.
Becsengetett.
Jó napot! A Józsika urat keresem.
Letette.
Ne tegye le! Én csak a Józsikát…
Ekkor kilépett a kapun egy férfi, aki végre elmondta.
Meghalt a Józsika bácsi, sajnálom. A múlt pénteken még kihívta magának a mentőt, aztán délután jött a fia néhány holmiért és ő mondta.
A fia. – suttogta Ilon
Igen. Sajnálom. A viszontlátásra.
Ilon egyedül maradt.
A fia. Na, ezt se tudtam. De hát mi tartozik egy kofára? Ötven év pajkos bókjai, néhány kimiskárolt mondat, meg naponta egy negyed kovászos cipó. A mindennapi kenyér.