Szűcs János: Törékeny

Törékenységünk tart össze bennünket és körülöttünk mindent, mintha porcelánból, jókedvében teremtett volna minket az Isten. Mezítelenségünkkel uralkodunk a tájon és egymáson. Ágyunk a trónusunk, együtt átgázolunk éjszakákon.

Gyűrt lepedők havába vetett krisztuskeresztek vagyunk.
Vagyunk, szemérmességünket vesztett,
egymásba alámerülő gyönyörgyöngyhalászok;
függönyök árnyjátéka mögé rejtett fehér szobortestek.

Vagyunk, egy képzeletbeli peronon, egy másik állomáson;
ahová – páros ágyéklüktetés után – elvitt bennünket,
egy végtelenbe tartó sínpáron, a félálom –
a kéj óceánjának partra mosott üledéke.

S mire az ablakra feszülő fény felébreszt,
a tengeri kagylóban az igazgyöngy megreped,
a halak szeme opállá lesz; a hajszálerek hálója felett.
Ők is – szerelemtelenül is – törékenyek.

Óvni kell az éteriből hús-vérré lett szerelmünket,
ha már a túlpartról hozzánk megérkezett;
ha már a teremtés és sebezhetőségünk szerint is,
eleve törékenynek rendeltetett.

További bejegyzések