Szikrázó szőke partokra, kőszirtekre
te állítottál,
arcoddal szemben,
a sósan sebző szélnek szobrokat?
Te voltál az, aki vártál
sápadt Godot-szájakból
megváltó, húsos szavakat?
Mit reméltél,
a lombtalan
Tudás Fája alatt
meddőn meditálva,
ebben
az édennek hazudott pokolban?
Talán azt, hogy a testedbe
rejtett időpokolgép:
szilánkjaira
szakadt szívverésed
újra
életre veri a mélyhűtött
szíveket?
E nélkül is
minden telítődött vérrel.
Érzed?
És aki mezítláb
jön Jeruzsálem forró
kövein, álmodhat még
apostoli sarukat?
Felölthet magára
durva posztóról vedlett,
kígyóbőr tapintású
igaz álruhát?
A Getsemáne-kert örök ősz.
Felrobbant rózsák helyén,
piros tócsában kereszt áll.
Csókkal megpecsételt
a szeretettel álcázott
árulás.
Te voltál (?)
