Pupillájában kígyó tekereg: a harag;
tekintetének máglyája feketén lobban,
a túlparti sziklaszirtekből is vért fakaszt,
talpalatnyi árnyékban is megbújik, ott van.
Hideg ajkak leheletét, hús hőjét érzed,
meztelen csöndben lemeztelenített testek
márványhavára vetül a kék hűvössége.
Kősivatagot érzel. És távol a tenger.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
