(Salvador Dalínak, hódolattal)
Magzati pózban, magamban
felejtettem magamat,
elfolyt tócsában látom,
mint egy gyermeklátnok,
hogyan hasadozik szét
égő agyam előtt a velő,
benne a szürkéskék redők,
majd felnőttként előttem
romlik virágként maga a Föld,
sőt fölötte a bedeszkázott Ég is, –
mégis kitörni vágyom, hiába
bűzlenek kazalba rakva
ezen a világon, ezen a tájon
a szürreálisan színes álmok:
a sivatagban égő zsiráfok,
a szétfolyó órák méhlepénye,
Tell Vilmos a maga székletével,
a nyüzsögve tekergődző férgek;
nem riasztanak el ezek a mérgek:
az emberebb ember a mérce, –
és nem lenini tar koponyák,
kopott zongorák billentyűsorán:
a lényeg az apokalipszis
robbanása után keletkezett
bőrrészlet, amely rejtheti akár,
már itt, ebben a szétesésben,
leheletfinom metszetként,
a porig égett világ kormában
testem negatívját: s egykoron,
ha előhívják, újjászületek, –
de ráncos bőr-, petyhüdt hús-
formába már nem önthetnek,
készül a boncasztalon szürreális
feltámadásom; összeáll mosollyá
arcomon a kivirágzott éden,
szemgolyómhoz borotva nem érhet,
farkát behúzva az andalúziai
kutya eloldalog; a szülőszobában
a hóhér dalol, ő a bába a bárddal;
minden okom megvan a boldogságra.
