„Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.”
(Tabula Smaragdina)
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között, átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlékkavicsokra harapsz.
Felfelé haladsz.
Árnyad alatt városok makettje,
körkörös romok, porba fúlt falak,
háborús üszök, korom oly messze van:
mégis mindez benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.
Vért iszik belőled a mellkasodban doboló
halászhalálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren hánykolódik a csónak;
elhagyatottan benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.
Sodorja őket a sors, s együtt vannak,
együtt van arc az arcban, só ragyog szemükben, s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj, ha vágynák, egyesülne.
De csak ülnek, az elhidegültek.
Felfelé haladsz. Vándor vagy.
Utazol. Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes, édesre jön keserű,
simára vált az érdes, tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert.
Tavasz nyílik a húsban, feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.
Vigyázz, mert megcsúfol a képzelet.
Semmi sem ott van, ahol van:
volt van a mában, mában a holnap,
a jövő a mába tolva.
A holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz, ki imád; lesz, ki utál,
aki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!
Fáraszt, vándor az út.
Elkíséred árnyékként magadat.
Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban, a hazában
hazátlan emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel, ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.
A törpe kinő belőled,
ha kell, ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáróház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben avas szagot áraszt.
Idők férgeként rákot rejt a sejt.
Kénes rögök a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz jászolban a barmokkal.
Babonák bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak
kőszobrokban,
kopjafákban állnak
a köröndön, a téren.
Ha még a tű fokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a „bölcseké”,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide, hol oda sodor a köztes lét.
Hol préda vagy, hol prédára leső vadállat.
A földi lét végtelen vadászat.
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.
Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön, az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.
Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
„Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.”
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Mi Atyánk van.
Szűcs János: Páternoszter – MP3
Barbinek Péter Jászai-díjas színművész előadásában
